Ablakunkkal szemben,
a h�z fala mellett,
�ldeg�l egy ny�rfa.
Tavasszal �lt�zik
lenge z�ld ruh�ba.
�m most november v�ge van,
nemsok�ra december elseje;
lassan lehull minden levele.

M�r csak egy tucatnyi
reszket a legals� �g�n.
Vajon melyik levele
marad egyed�l,
�rv�n?
Tal�n lehull az is �jf�l fele;
megfigyeletlen�l,
�s megnevezetlen�l.
Senki se mutat majd r�:
te volt�l az utols� lev�l!

Ahogyan az els� r�gyet
se l�tja kib�jni senki.
Senki se mondja neki:
te volt�l az els�,
ut�nad j�tt mindenki.

S mi van az utols� lev�l,
s az els� r�gy k�z�tt?
Semmi.
Csak csupaszs�g, meztelens�g, hal�l.
Persze csak l�tsz�lagosan,
mert a fa veget�l.
�l, de takar�kl�ngon.
Feh�r gy�jt�l�ngon �l;
egy feh�r kis l�ngocsk�t
l�tsz lebegni a h�ban.
De a feh�r sz�nben, mondj�k,
minden sz�n ott van:
a tavasz lenge z�ldje;
a harsog� ny�r ol�v-telje;
az �sz, mintha aranyat verne,
mintha ecsetj�vel d�s palett�j�n
z�ldet s�rg�val keverne...

Na, ja!
A fa
t�l�li a telet,
ak�rhogy havaz.
De az ember �lete
nem az �vszakok v�ltakoz�s�ra hajaz.
A f�n teh�t
ne v�gy p�ld�t,
s dobd ak�r a szem�tbe
a Tabula Smaragdin�t!
Pedig kezdetben az ember
is egy r�gyecske
az �let f�j�n.
Majd feln�tt� �rik �lte nyar�n,
s j�n az �sz, az elm�l�s,
a v�ns�g, az aggkor.
Csontjaiba akkor
hideg sz�ll;
s lehull, mint az utols� lev�l.
S j�n a t�l:
a hal�l.
De abb�l
nincs felt�mad�s.