Eger
Volt egy város: dermedt szilvalekvár-szerű csend.
Búcsúkor kőrmenet: ott ahol a hóstya
kezdődött; önmaga farkába harapott.
Pikkelyei lebegnek, zászlóiban kakaóbarna szentek.
Arctalan város. Az utak láthatatlan ráncok:
lefutnak a semmibe. Mégis a határjelző pléhkrisztusok
állnak. S rajtuk írás: The End.
Látom magam tizenhét évesen, a gangon;
gerlebúgásba vetkezetten. A frissen fűrészelt fa
illata vegyül a málnásba sajátságosan.
Ó, az a veranda! Fénykép készült: aranyló
kukoricacsuhé-halomba fekszem...
Emlékszem, bekeretezett fényképek voltak a falon
rajtuk Lenin, fehér lepedőkkel letakart fotelekben.
Ime, eltelt a vers első fele.
Jószokása szerint jókora kanyarba került,
mert az a város a múltba már elmerült,
de itt van az a másik, az Álmok főkönyvtárban,
a " városi " filenév alatt:
Itt a szélcsend befejezett múlt.
Nincsennek léptek, csak akaratlan lebegés,
és különös átvergődések a zsákutcák végén;
pincéből pitvarba, padlásból hervadt konyhakertekbe pottyanva.
Látom régi házunkat (a valóságban mindig épül
egyre nagyobb, de álmaimban mind lepusztultabb),
és látom vele szemben a volt tejüzem
fölött egy katedrális lebeg:
Ezüst záporzású vízből van a fala.
Ezrek imádsága tartja aranyló kupoláit
valószerütlen magasságokban.
Látom, egy tégla testesűl
és az időbe elmerül,
majd előkerül, felbukkan valahonnan:
évmillióktól csiszolt kő...
és a város álmára zuhan,
és a város felépül hirtelen, egy pillanat alatt.
Mámorosan, zsivalyban, fénnyel a babakocsikban.
*
Város az Időben
1.
Városfal utca
Ez itt a város.
A forgó, fény galaktika.
Ez itt elejtett, halott karja:
a fala.
Mert átlépett önmagán,
a semmit határolja míg
tépett farkát vonszolja
itt a gyík.
S alant az omló pincék:
a megannyi Fekete Lyuk.
Itt az idő roppanó hajszálgyökereit
füleli egy mutáns rovar
s a csöndbe mereszti
lehúnyhatatlan szemeit.
2.
Bronz Ikarusz
Időn innen
felfüggesztve a hömpölygő térbe
örökkévalóba hült
tested nem röpül,
de árnyékod naphulltával
mögötted a tűzfalon
fellebeg
*
A hajnalok már hűvösek
A hajnalok már hűvösek
Ott kereng a város felett
Van ahol már befűtöttek
Csak nézem a füstölő kéményeket
Csak nézem a füstölő kéményeket
Van ahol már befűtöttek
Bánat üli a szívemet
Ott kereng a város felett
Ott kereng a város felett
Csak nézem a füstölő kéményeket
Van ahol már befűtöttek
Csak nálam van oly hideg
Csak nálam van oly hideg
Bánat üli a szívemet
Hogy hirtelen olyan ősz lett
A hajnalok már hűvösek
A hajnalok már hűvösek
Csak nézem a füstölő kéményeket
Volt egy nyár, szeretet
Bánat üli a szívemet
Bánat üli a szívemet
Csak nálam van oly hideg
A házak fölött az ékezet
Csak nézem a füstölő kéményeket
Csak nézem a füstölő kéményeket
Volt egy élet: odalett
Ott kereng a város felett
Nem tudom, hogy hová legyek
*
Óda a Kékfrankoshoz
Igyunk hát cimbora!
Hogy mire ? Hát a múltra!
Emlékszel, amikor néztük a pohárba'
a borkarikát...?
Borkarikák...Eh, hol vannak ma már?
Az volt a Náci legjobb bora.
Aztakékfrankosát!
És, emlékszel cimbora
itt ismertük meg Andrássy Andreát
és a Csutorás Évát?
Hol vannak ma már? A szivarcsutkát
dobd a pohárba!
Az volt a Náci legjobb bora.
Aztakékfrankosát!
De mégse, cimbora!
Ne révedjünk el a múltba!
Csak üldögéljünk itt egy félórát.
(Nézd azt a japcsit, a vakuját,
hogy csattogtatja!)
Az volt a Náci legjobb bora.
Aztakékfrankosát!
*
Egri séták (profán-pajzán négysorosok)
Eger patak
Nem folyó ez, csak patak.
Valahol a Bükkben fakad.
Négyesnél ömöl a Tiszába,
nem lesz tőle tisztább a’.
Minorita templom
E templom neve: Minorita.
Itten csókolt meg a Rita.
Mást is tettünk, hej, de sok-sok mindent!
Hajnal volt, mikor hazament.
Dobó szobor
Ímhol a szobor: vitéz Dobó Pista.
Körötte a sok bámész turista.
Kardját kivonta a hüvelyéből.
Derék dalnok lett a vejéből.
Minaret
Nézd csak ezt a karcsú tornyot,
mintha volna lehorgonyozott.
Így mélázik magauntan:
mégis, mért vagyok, ha elmúltam?
A vár
Ha felbaktatnál az egri várba,
másként ne tedd, csakis párba’.
Legyen ki hátán lehoz onnét,
meg vigyél – nem árt – jó sok lóvét.
Dobó utca
A Dobó utca macskaköves.
Tűsarkúdban nyafogsz? Kövess!
Ide hozták – ne legyen többé barikád –
a pesti Nagykörút kopott gránitját.
Főutca
A Főutca ez, mellyen most jársz.
Van itt: presszó, butik, megdonálsz.
Egykoron erre járt a tuja,
s grasszált az egri pógár, a tunya.
Egy presszó
Ibolya volt e presszó neve,
egy fruskába - az elsőbe - itt estem bele.
(Vagy meleg, húsos ajakába?)
Csókja ízétől lettem kába.
Bazilika
Ez a templom bazi nagy.
Most a Bazilikában vagy.
Plafonján a freskó nyaktekerős,
a kántornak szájszaga van, ütős.
Fazola kapu
… s szólt a Maestro Fazola:
ím a kapu készen van, la!
De még igazított rajt’ a meleg vasat verve,
műhelyzugban a nejét inasa tekerte.
Cifrahóstya
Itt születtem, itt a hóstyán. A legények
itt voltak aztán kőkemények;
egy lyány szívéért, ha kellett, legott
egymás hasába tették a halefot.
Ferencesek temploma
Egyszer a Nagyapám, váratlanul, sután,
bevitt ide, a Nagymami halála után.
Merthogy: most mi van? Hol az asszony? –
kérdezte. S megtért; vele csakhogy találkozhasson.
Szépasszonyvölgy
Most nyújtsd karod a hölgyednek;
Nekimegyünk a Szépasszony völgyének
Nem fogunk feljönni addig abból,
csak részegen; szerelemtől, bortól!
Egri utcák
A sok utca girbe-gurba;
foszlik róluk a Valóság burka.
Úgy áll itt némelyik ház,
mint egy sárga, barokk csontváz.
Városfal utca
Éjjel a Városfal utcában járni,
olyan, mint a jövőre hiába várni.
Ismerek én itt minden követ;
ide még árnyékom se követ.
Kispréposti palota
Itt lakott a kanonok,
nem is egy, hanem sok.
Egymásnak adták a kilincset,
meg a Böskét, ezt a kincset.
Érsek kert
Szilfavirág hullt a püspök lilára,
mert övé volt e liget; egymagába.
Bő ebéd után ejtőzött, sziesztázott,
két liba is néha gyomornedvében ázott.
Pestistemető
Egy sárga kápolna, hullámzó füvek.
Titkos társaságba tömörült nyüvek.
Dűlt sírköveket lehet itt látni,
mintha egy szétszóródott kéz csontocskái.
Zsidó imaház
Patak partján áll e fehér ház,
ablakából szellem-rabbi kipecáz;
horgára akad egy domolykó hal,
s száll az idő, akár egy sóhaj.
Rác templom
Csodájára járnak ikonosztázának,
rajt’ a szentek ortodox fényben áznak.
Görög, illír, dalmát nyelven szólt a liturgia,
egy lánnyal jártam itt, úgy hívták: Gina.
*
Szüret előtt
Nagy borjú-szemével a felkelő Nap
s meleg nyelvével arcomon tapogat;
az utcánk elején, ahol egy harangláb áll,
minden reggel minket ott talál,
ma is ott voltunk a tövében, e fűszigeten,
én és a kutyám, és senki más,
s szinte hallottam, ahogy gyűl a kondulás
– ötven éve már – a harang sötét öblében - -
olyan szép volt a reggel!
Tele volt a lég csípős hideggel,
s amíg ebem a dolgát végezte guggolva,
felnéztem: fent félbetört csontgomb volt a Hold
az ég világoskék zubbonyán.
De mintha csak egy szál cérna
tartotta volna tán - -
S ekkor orrom különöset szagolt;
valami erjedt, cefrés szag csapta meg…
na, igen, gondoltam, jön a szüret,
a Nagy Szőlőbetakarítás,
de most még a nap csupa meleg simogatás;
minden szemet egy-egy arany sugár ér,
s a sugáron cukor szivárog le
a kékesen derengő szemekbe,
s a bogyó édesen buggyanósra ér…
Na, igen, gondoltam, most minden vincellér
ugrásra készen áll s a présházat szellőztetik,
s várják már nagyon azt a napot ők,
azt a “rózsásujjú” hajnalt,
amikor a büdös törkölyt a szüretelők
maszatos poharába tölthetik,
s a garádok alatt a pincepörkölt rotyogva forr,
és víg kiáltozás veri fel a domboldalt:
“Puttonyos! Puttonyos! Hol csavargol?”
Majd ragadós aszúfürt zuttyan a vederbe,
magából egy kis kék füstködöt lehelve;
recseg a prés, kicsurran az édes lé,
s elindul hosszú útjára:
rejtelmes metamorfózisa felé.
S mikor a gazda úgy teszi kezét a hordó hasára,
mint terhes nők növő pocakjára,
míg a pincék nyirkos falán a nemes penész
egy jó arasznyit lombol,
eljön majd az a nap, mikor poharunkba csordul a bor,
és az oly zamatos lesz, testes és tömör.
S íze, barátom, mint a méz!
Ám a színe, a színe, mint tigris szeme, ha öl,
s ajkát nyalva a kilobbant Napba néz.
*
Egy festmény
Ez itt egy új vers
csak kissé még nyers
nem is látni, olyan halavány
mint egy gyermekkori emlék-talány
finoman átsuhan tudatomon
utána kapok, megmarkolom...
egy festmény
tengerpart, sós víz, azúr-fény
a festő magát is belefestette
mellette a háromlábú állvány
a vásznán ugyanez a látvány
tart egy pontszerű végtelenbe
mellette egy gyermek guggol
néznek a tengerre
ki a képből valamerre
ahol a festményt néző van valahol
mögöttük rozzant, de színes kalyibák
egymást támogatják
mert ez egy domboldal
halászfalu tán és sirálylibák
én ismerem csak e festmény titkát...
az a domboldal a Cifra-part
amerre a házunk fölötti utca tart
kilencszázhatvanhatban
vagymittudoménmikoriban
megjelent a festő
háromlábú állványával, ecsetestő'
egy nyári délelőtt
kérdezem: mit festő
azt mondja: olyan ez a dombtő
mint egy tengerpart
egy szart
ez itt a Cifrapart
aztán melyik tenger hát
talán az ion vagy a dalmát
ha olyan, akkor fesd le a tengert
azt mondja, nem lehet
kellene hozzá valami ihlet
valami szín, illat, hang
bang
szólalt meg elmémben egy harang
és már inaltam is haza
fel a padra
s loholva vissza
és füléhez nyomtam
a nagy tengeri csigaházat
aminek olyan volt betüremkedő közepe
mint egy női öl, egy rózsaszín yoni
s úgy is csillogott: simán, nedvesen
hallod, mondtam
ott bent zúg a tenger
a festő fülelte, s megrázta egyszer
semmi
megrázta kétszer...
s akkor kiesett belőle a tenger
mint egy finommívű akvamarin ékszer
talán a dalmát, talán a Ioni
s elterült lábunknál szélesen
így kerültünk hát a képbe
a festő, a vászna és én
a hullámok, a házak, a fény
a sirálylibák ahogy repülnek fel az égbe
egy tajték épp
házunk zöld kapujáról
csapódik vissza...
de én nem járok arra külön
a szülői házat messze kerülöm
pedig nincs is messze
attól a háztól ahol most lakom
félek, ha befordulok a sarkon
ott lesz a tenger
és a visszacsapódó hullámot
a nyakamba kapom...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
