Egy hete, vasárnap, csendes, névnapozó mélázásomból, pukkanások és durranások, sistergések és dörejek hangja riasztott fel. Mi az isten, kérdeztem magamtól. Aztán rájöttem, vagyis világosság gyúlt - mint fent az égen - agyamban, hát persze, megint egy tűzijáték, egy haszontalan görögtűz. Mostanság igen elszaporodott ez a látványosság - boldog-boldogtalan tűzijátékozik -, akárcsak a Nagy Gyűlések. Biztosan megint egy Nagy Gyűlés volt a Téren. Ilyenkor ott olyan tömörségben vannak az aktivisták és agitátorok, a propagandisták és funkcionáriusok, hogy szinte vágni lehet. Ez a teljesen funkciótlan tűzijáték - na meg Grass Bádogdobja - viszont eszembe juttatott egy réges-régi, szintén abszolút értelmetlen görögtüzet.
Drezda, 1972. Mosen str. 17. Harmadik emelet, középső ajtó. A Mosen str.-nak ez a része, valamint a Tischer és Krenkel str-ék egy kis teret fognak közre. A tér közepén egy neogót, megfeketedett téglájú kis templom. Éppen Elona Richter testén kalandozom - ami úgy hullott az ölembe, oly könnyedén, mint egy hervadt rózsaszirom -, amikor pukkanások és durranások, sistergések és dörejek, Elona kilép mellőlem az ágyból, teljesen meztelen, ringó járásával a nyitott ablakhoz megy (meleg májusi este volt, kb. 9 óra), rákönyököl az ablakpárkányra, ettől a közönségesnél valamivel egészségesebben nagyobb feneke hátrább kerül a gerinc vonalától. Ingerlő látvány. A szoba sötét, de már testére csorog a haszontalan görögtűz sárga, vörös, kék és zöld színpatakjai, látom a popóján a kis gödröcskéket, közelebbről apró krátereket is látni, olyanokat, mint a teleholdon. Mögé lépek, teste tömör és hűvös, hasam derekához, ágyékom a közönségesebbnél valamivel egészségesebben nagyobb fenekéhez szorítom, nézzük a teljesen felesleges tűzijátékot, a neogót, megfeketedett téglájú templomot, ahogyan fel-felvillan az abszolút értelmetlen görögtűz fényében, ó de csodás, ó, ó!
Arra már nem emlékszem, hogyan ismertem meg Elonát - hiszen olyan egyszerű volt, oly könnyű és természetes, mint egy hervadt rózsaszirom, ahogyan leesik társai mellől -, de azt tudom, hogy négy évvel volt idősebb nálam, vagyis huszonhárom volt; egy hervadó virág, elvált, sőt egy gyermeke is volt. Egy pajkos, pufók gyermek, aki reggelente a hasamon ugrált, Aufsteht... Paul!, mondta Elona, vagy valami ilyesmi... Persze, én nem keltem fel, úgyhogy Elona elvitte elvitte az óvodába a kis lurkót. Aztán tíz körül megérkezett Ingrid, Elona barátnője, úgyhogy hamarosan visszabujtunk az ágyba mind a hárman, képzelhetitek.
Na, igen így mentek akkoriban ezek a dolgok. Példának okáért, Elona ágy fölött, vagyis a fejünk fölött a falon apró, függőleges vonalkák voltak róva. Négyes, ötös, hatos (sőt, egy hetes is) csoportokban, egy vízszintessel áthúzva mindegyik, mint amilyeneket börtöncellákat ábrázoló karikatúrákon látni. De ezek nem az eltelt napokat jelezték. Hanem mit? Ezt kérdeztem én is Elonától. Nem válaszolt, csak szemérmes mosollyal nézett rám, majd áthúzta egy lendületes vízszintessel a legalul lévő ötös vonalkacsoportot. Megértettem. Az voltam én.
De elmondhatnám azt az esetet is, amikor legjobb barátommal, P. Attilával mentünk a Ligába, s a villamoson ránk villantott egy lány, vagyis egy fiú, vagyis egy mittudomén- fiúvagylány. Ilyen fiúvagylányt is csak itt, Drezdában lehetett látni, olyan abszolút tökéletesen fiúvagylány volt. A fiúvagylányság tökéletes példánya volt, mondhatnám. Attila mondta: nézd milyen formás, pici feneke van, szedjük fel! (Imádta a formás, pici fenekű fiúvagylányokat.)
                                                                            *
Persze a szoba nem volt teljesen sötét. Gyéren, de azért bevilágítottak az utcai lámpák is, amihez hozzájárult a fürdőszobából betűző fény is abban a pillanatban, amikor Elona belépett. Kezében az elmaradhatatlan nedves spongya. Leül mellém az ágyra, és kedves mozdulattokkal megtörölgeti az igen csak elgyötört férfiasságom. Mindig ezt csinálta, bár eddig a hatás pontosan az ellenkező volt. Csillapítás helyett feltüzelés. Vagy ő már tudta előre ezt, és ezért csinálta? Sose tudom meg. Na, de spongyát rá! Ezúttal, valóban a valódi hatás. Azaz: nincs hatás. Csak egy higiénikus, ámde szunyókáló nemi szerv. Elona szemérmes mosollyal, de lendületesen áthúzza a fejünk fölött, a falon lévő vonalkákat. Mind az ötöt! Hogy kik voltak a többi vonalkák, erről faggatom. Persze nem válaszol, de nem is válaszolhat, mert ebben a pillanatban pukkanások és durranások, sistergések és dörejek. Elona felejthetetlen, ringó járásával az ablakhoz megy, hív engem is, bár nekem nem nagyon akaródzik odamenni. Na, jó. Mégis odamegyek. Együtt nézzük a tűzijátékot, a fel-felvillanó neogót templomot a téren. Mondhatom, nem nagy szám! A Mosen str. 17-es lakásának ez a szobája délnyugatra néz, a Strasseman platz felé. Ha végigfuttatjuk tekintetünket, továbbra is ebbe az irányba, megláthatjuk a Grossen Gartent, ahol a Tiergarten, vagyis az Állatkert van. Na, meg a Vidámpark és hasonló dolgok. Onnan jött a görögtűz. De, ha mondjuk, ennek a szobának lett volna átellenben is egy ablaka, vagyis északkeleti irányba, és azon néztünk volna ki, persze nem láthattunk volna semmit. Csak sötét, üres utcákat, távolban a Barbarossa teret. s azon túl pedig a Paulus platz.-ot. A Paulus Platz a Pohland (folytatása: Justinen), a Wagner és a Hübler str.-ék kereszteződésében van. Persze, ezt én akkor nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor se érdekelt volna. Én akkor nem Paulus, hanem Paul voltam. Barátaimnak pedig Pál, Pali, Paja, Palkó, mikor mi. Neveztek már Pogusznak, Pogesznak, Poginak, és a többi, és a többi. De, Elona csak Paulnak. Paul, mondta reggel, Aufstehen! Az igen csak pajkos kisfia ekkor már a hasamon ugrált. és ő vitte is az óvodába. Közben én, úgy emlékszem, elszunyókáltam, mert amikor újra kinyitottam a szemem, már Ingrid is az ágyban volt. Meg Elona is. Pedig, Ingrid abban az időben H. Lacival járt. Laci viszont az én kedves barátom volt. Lacival együtt szedtük fel e két hölgyeményt a Park Hotel nevű műintézményben. Abban az időben két hely volt Drezdában, ahová a magyar és a német fiatalok jártak. Az egyik a Liga, vagyis a Linden Garten volt, a másik a Park Hotel. A Ligába jártak a szakadtabb kurvák (ahogy akkoriban mondtuk), a Parkba az elit. Ezt hittük eleinte. Később aztán rájöttünk, hogy elég nagy az átjárás, a fluktuáció a két hely között, ami eléggé letört minket; ezzel ugyanis mintha megtört volna bennünk valami: az örök és változtathatatlan rendben való hit! De mindegy is volt később, mert rájöttünk, hogy van egy dolog, amiben minden német csaj egyforma: ez pedig nem más, mint a fenekük mérete. Mindegyiknek nagy volt. Sokat töprengtünk akkoriban arról, mi lehetett ennek az oka. Valaki bemondta a megoldást: biztosan sok krumplit zabálnak. Ezt a megoldást aztán mindenki elfogatta. De, hol is tartottam? Ja, H. Laci. H. Laci vékony, magas, jóképű fickó volt. Attila vart neki egy olyan trapéznadrágot, hogy a szél akár ötször is a bokája köré csavarhatta volna. H. Laci inge karcsúsított ing volt (á lá: Steve Wonder), és volt egy nővére, aki gyakran kijött hozzánk M o-ról, s hozott mindannyiunknak Hidrocortisont. A Hidrocortison a pattanások ellen való szer volt, ami főleg nekem kellett. De, visszatérve H. Laci trapéznadrágjára. Én, mondjuk, nem ragadtattam magam ilyen túlzásokra, az enyém pl. nem volt szélesebb, mint a lábfejem hossza, ellenben valódi Levis volt. Nem kord, hanem vászon. Hozzá meg egy csillagos-sávos ing. A kutya se szólt meg emiatt. Pedig, később olvastam több ilyen kémkönyvet, amelyben a hős nyugat hírszerzőt átdobják az NDK határon, cidri a köbön, úgy mozog, mintha jégen lenne, és így tovább. Mintha az NDK akkoriban maga a Pokol előszobája, bocs, előcsarnoka lett volna. Egy frászt! Én, pl. vígan egy csillagos-sávos ingben mászkáltam, és a kutya se szólt hozzám. Ebben a szerkóban álltam abban a buszmegállóban is, ahol Elona és Ingrid felszálltak a buszra, és elmentek valahova vidékre. Mint mondták, Elona anyjához. Láttam magamat Elona szemével, már a buszon: ott állok a megállóban egyedül, Levis farmerosan, csillagos-sávos ingben, pattanásosan, szívemben valami balsejtelem. Hogy a balsejtelem miből eredezett, megtudhatjátok a következő részben.
                                                                           *
Az igazság az, már nem emlékszem pontosan, az ágyból, mellőlem kelt-e ki Elona vagy a fürdőszobából jött ki, amikor elkezdődött odakint az a teljesen fölösleges és funkciótlan görögtűz a drezdai éjszakában.
Az effajta visszaemlékezésekkel két probléma van. Az első az időtényező. Az emlékezet végessége. E tekintetben az emlék olyan, mint a patakban túlmosott ruhadarab. Először csak kifakul, majd itt-ott elfeslik, és a végén használhatatlan ronggyá válik. Ilyenkor az ember rábízza inkább a patak sodrára: hadd vigye. De aztán néha úgy alakulhat, az időpatak alsó folyásánál, onnantól nézve a jövőben, vagyis most, mégis kipecázza azt a semmire se kellő emlékrongy-darabot; nézegeti, próbálgatja, próbálja kitalálni mi ez, ing, gatya vagy mi a rosseb. (Hú, micsoda hasonlat, és teljesen egyedül találtam ki!) A másik: a kifejezés elégtelensége. A textus tökéletlensége. Hogyan is tudnám érzékeltetni azt az érzést, amit akkor éreztem Elona iránt? Hogy mit jelenthet egy tizenkilenc éves sihedernek egy huszonhárom éves nő? Egy asszony! Ráadásul elvált asszony. Mindegy. Sok minden homályos, ez az emlék ronggyá vált, de egy dolog biztos: a meztelen ölelkezésünk a nyitott ablakban, a tűzijáték fényében, az a drezdai, májusi este. Ó de romantikus – sőt: szentimentális – is lenne most azt mondanom: igen ő volt az, az Elona, és, igen, akkor és ott vesztettem el a szüzességem! Milyen megható is volna! Sajnos nem így történt. Az élet sokkal prózaibb, mint az irodalmi ambícióink. A szüzességemet egy meisseni lány vette el (s valószínű én is az övét) jó pár hónappal azelőtt. A dolog pedig így esett:
Meissen egy tíz perces vonatútra van Cossvig-Radebaultól, vagyis a magyar kolóniától, ahol laktunk. Cossvig lényegében még Drezdához tartozott, egy külvárosa volt, hiszen még villamossal is be tudtunk menni a Zwingerig. Viszont, ha Meissenbe akartunk menni, sajnos vonatoznunk kellett. Kivéve a motorosoknak. Meissen egyébként a porcelánjáról és szexéhes lányairól volt híres. (Hogy most mi a helyzet, nem tudom.) Van még ott egy ódon vár is, sok történelemmel. Na, ennek a várnak az aljában működött egy discó hétvégéken, és úgy jártak oda a környékbeliek, mint M o-n a falusi fiatalok a nagyfalu kocsma-discójába. Szóval szombatonként buli volt; hodályszerű helységben fürtökben lógtak a német csajok, hamarosan smároló, táncoló, vedelő tömeggé vált ez a massza. Ha mondjuk, megcéloztad a tánctér túloldalán a bárhelységet, nem biztos, hogy oda is értél. Nagy valószínűséggel már a táncolók között találtad magad, csókolózva, ringatózva egy német lánnyal. Az ilyen dolog könnyen ment akkoriban. Például: állok valami sorban – a toalett vagy a bár előtt, már nem emlékszem – éppen gusztálom az előttem álló szőke, babaarcú bige fenekét, amikor az hátrafordítja a fejét, és vadul szájon csókol. De teljesen ismeretlenül! Vagy egy másik eset: Utazok vissza Drezdába egyedül.(Orient expressz!!!) Csehország, Brno és Prága között, vagyis éjjeli egy és négy között. Zsúfolt fülke, félálom, kábulat. Időnkén az arcok változnak. Egyszer csak azt veszem észre – már amennyire észreveszem félálmomban -, hogy egy lány ül mellettem, elég szorosan. Később már nem mellettem ül, hanem az ölemben! És egymás ajkán csüngünk! Mindez egy szó nélkül történik, valami mámoros álomszerű kábulatban. Ezt csak azért mondtam el, hogy illusztráljam, hogy mentek ezek a dolgok akkoriban. Szóval, ezzel a meisseni lánnyal is táncoltam, smároltam párat, de úgy emlékszem ennyiben is maradt a dolog, vagyis nem jött el akkor hozzám Cossvigba. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy a porcelán manufaktúrába ment dolgozni akkor reggel. Viszont pár nap múlva néhány lányt láttunk meg őgyelegni a ház körül. (Szokásuk volt ez a német lányoknak, hátha felhívja őket valaki.) Szenes – a mentorunk, őróla még írok még később – biztatott minket, hogy menjünk le és hívjuk fel a lányokat, meglátjuk, fel fognak jönni. És valóban. Lementünk, hívtuk őket, és ők jöttek. Nem is ismertük egyiket sem, bár az egyik mintha hasonlított volna ahhoz a meisseni lányhoz, akivel a discóban megismerkedtem. Mindenesetre, ő kiválasztott engem, mert megfogta a kezem, és megkérdezte melyik emeleten lakom. Úgyhogy, hipp-hopp már fent is voltunk a lakásban, majd újabb hipp-hopp után az ágyban.
Mielőtt valaki (bárki, akárki, hűséges olvasóm) el kezdene lamentálni, furmánykodni, összeadni, kivonni, egyszóval töprengésbe esni – ami, tudvalévő, egy nyirkos és sötét verem – a dátumok okán-fokán, hogy, tudniillik, milyen kurta, mondhatnám, nyúlfarknyi az az idő, amely elválasztja a két jelenetet: azt a jelenetet, amelyben ott állunk Elonával az ablakban összefonódva, mint az ostor szíjai, és csak nézzük bambán a haszontalan görögtűz fényében fel-. fel villanó neogót templomot a téren, és azt a jelenetet amelyben ott fekszem az ágyban a meisseni lánnyal és arra készülünk, hogy elvegyük egymás szüzességet, nos annak most elmondom a valót. (Miért is keveredek én állandóan ilyen hosszú mondatokba? Ezt mondja meg nekem valaki!)
A való az, hogy volt azért nekem az endéká előtt is néhány kapcsolatom – ha nem is túl sok; őszintén: összesen kettő – amiből az egyiket, így utólag, akár szerelemnek is nevezhetném. (Hagy írjam le ide első szerelmem nevét: Andrea – egy gyöngyösi lány.) De a való az, hogy elég gátlásos személyiség voltam, ami pontosan azt jelenti, amit a szó, vagyis volt bennem egy gátlás a lányokkal szemben. Bár akkor már sokat olvastam – őszintén: egy könyvmoly voltam -, és már írogattam is ezt-azt, viszont beszélni, azaz humorizálva fecsegni, trécselni, mint az akkori barátaim oly sikerrel tették a lányokkal, nem tudtam. Én csak komolyan és komoly dolgokról tudtam volna beszélgetni, de a lányok erre egyáltalán nem voltak vevők. Így hát inkább visszamenekültem a könyveimhez. Mai napig nem értem meg magamat, hogy volt lelkierőm ilyeneket olvasni: Orosz klasszikusok (különös tekintettel Tolsztojra és Dosztojevszkijre), James Joyse: Ullisses, Dante: A Pokol. Vagy pl.: Móricz, Jókai, Mikszáth. (Mikszáthot egyenesen imádtam.) Úristen! Mennyi időt elfecséreltem, nem hogy a lányokat hajkurásztam volna helyette! Így bár elméletben mindent tudtam, a gyakorlatban, Andreával csak egy szimpla és szoft- pettinget sikerült összehoznom. Ezzel azt akarom mondani, hogy a csókolózásnál tovább nem jutottunk. 18 éves koromban már kezdett nagyon is kellemetlenné válni ez a szitu, de hálaistennek jött: az endéká. Itt rá lehetett fogni a nyelvtudás hiányára a fecsegés-undoromat, senkinek nem tűnt fel szótlanságom; gondolták – gondoltam – biztosan azért nem beszél ez a fiú, mert még nem tudja kifejezni magát Goethe és Heine gyönyörű nyelvén. De nem is volt nagy szükség a nyelvtudásra, néhány konyak és tánc után csak azt kellett mondani az illető lánynak: Kommst du Bett? És jött. Na, valahogy így történt avval a meisseni lánnyal is.
A lakásunk, ahol mi egriek, hatan, osztálytársak és jó barátok laktunk két szobás volt. Én, harmadmagammal a nagyszobában aludtunk (két emeletes ágy volt), Attila és F. A. a kisszobában. Mivel ők ketten akkor este éppen dolgozni voltak, a többiek meg otthon, vagyis a nagyszobában, ezért a csajszival bevetettük magunkat F.A. ágyába. És nem is jöttünk ki belőle reggelig. Maga az aktus nem sok szót érdemel; úgy ment minden, mint a karikacsapás. Mivel, mint említettem, fejben már mindent tudtam, és gondolatban már minden számtalanszor eljátszottam, maga a valóságos esemény szinte már semmilyen emóciót nem okozott. Mondjuk, azt nem mondhatnám, hogy csalódtam, vagy ilyesmi; már akkor tisztába voltam avval, amit később Virág elvtárs fogalmazott meg oly tisztán: “Az élet nem egy habostorta”.
Viszont az eseménynek volt egy utóhangja, mondhatnám: utófoltja. Másnap reggel, miután eltűnt a meisseni lány, előtűnt F. A. lepedőjén egy óriási vízszínű folt. Elgondolkodva meredtem e foltra. Két magyarázat lehetséges. Az első: akkorát élvezett a lány, hogy kéjvize, mint az Elba tavaszkor, a lepedőre áradt. A második: nem mert kimenni a nagyszoba lármáján át a WC-re és mellettem észrevétlenül bepisilt. Rejtély.
                                                                                *
Nos, hogy a tárgyra térjek, és pontot tegyek végre a meisseni lány esetére (ami meglepőnek meglepő lesz, de mulatságos nem) előbb egy kis kitérőt, ha úgy tetszik bevezetőt kell írnom. Ha pedig címet is kéne adnom neki – mint ahogy nem kell -, akkor az az lenne, hogy A továbbélő kommunizmus. De ez csak a bevezető bevezetőjének a címe lenne, mert a végének meg ez lenne: A továbbélő kapitalizmus. (Ez már a letűnt NDK-ra vonatkoztatva.)
Elég messziről fogom kezdeni.
2004.-ben a Magyar Királyi Posta elhatározta, hogy egységesíti a bélyegeit, vagyis ezután mind a levélre, mind a képeslapra 48 Ft-os bélyeget nyálaztat a lakossággal. Legalábbis belföldre. De nem elég, hogy iszonyú ronda ízű enyvet használ, ráadásul nem nyomtat 48 Ft-os bélyeget! Nyomtat viszont 38-ast és 10-est, és nyomtat 40-est és 8-ast, de 48-ast a világért sem! Ráadásul se a 8-ast se a 10-est semmire nem lehet felhasználni. Na, szóval itt lehet tetten érni azt a premisszát, hogy M o-n a kapitalizmus alján, mint valami bűzös búvópatak tovább él a kommunizmus. Mint, ahogy a hajdani endékás kommunizmusban a birodalmi kapitalizmus. Minthogyha a polgáriság márványára ráhánytak volna néhány lapát földet és rothadó avart. Az endékás németek (mi tokosoknak neveztük őket akkor, merthogy be voltak tokosodva, de most már így utólag ennek a szinonimáját, vagyis úgy kellett volna neveznünk őket, hogy: a spórák) barátságos kiskocsmákban dülöngéltek a fapadokon (micsoda furcsa szó ez: fapad; mondjátok el sokszor egymás után, gyorsan), és közben mindenféle dajcs nótákat harsogtak, a kiskereskedések mind maszek kézben (többek között a Bakerei-ok, vagyis a pékségek; Konditorei und Bakerei), a cipőboltokban igen jó minőségű Salamander bőrcipők, és így tovább, és így tovább.
Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írtam, hogy elmondhassam: amikor a meisseni lány elment tőlünk, én is mentem dolgozni ám, akkor éppen reggel, vagyis a délelőttös műszakba. Na, de jártam én éjszakára is dolgozni. Az éjszakás műszak végén pedig betértünk egy ilyen Bakereiba; a tulaj behívott minket a műhelybe, hátra a kemencékhez és pár schillingért finom, forró péksütit nyomott a kezünkbe. Esküszöm, mint abban a József Attila versben! (Vagy Rembaude vers volt? Már magam sem tudom.) Azok a péksütik: páros zsömlék, kiflik igaziak voltak. Nem az a vízízű puffancsok amiket most lehet kapni százszoros áron.
Szóval, ahogy M o-n most tovább él a kommunizmus (na jó: szocializmus), úgy élt tovább akkor az NDK-ban a kapitalizmus a hétköznapok szintjén. Miközben vegytiszta kommunizmus volt! Egy velejéig romlott, fortélyos félelem igazgatta besúgó-állam! De volt itt néhány érdekes dolog. Vegyük például az éjszakás műszakot. Éjszakás műszakban, éjfélkor ebédet szolgáltak fel a munkásoknak! Még ma is élénken emlékszem egy éjféli-ebédre: két kövér fräulein tükörtojásokat süt izzadva, kapkodva valami szószhoz, mi meg csodálkozva nyeljük. A műhelyben, egy sarokban cigaretta, kávé és kakaóautomata. Éjszakás műszak; egyszer a német munkások éjfélkor leálltak. Leültek az egyik sarokba, boroztak, sütiztek, énekeltek. Az ének mintha valami himnusz lett volna. Többször valami Erika nevű lányról énekelnek. Ezt csinálták reggel ötig. Mint később kiderült: aznap volt H. Adolf szülinapja.
Más. Munkásgyűlés. Munkásgyűlésen a gyár vezetői elől egy emelvényen, az egyik éppen elkezdi mondani a mondókáját, egyszer csak valaki a munkások közül belekiabál. Kitör a parasztlázadás. A munkások felváltva ordítoznak a vezetőség felé. Azok meg mennek össze! De, elvtársak, de elvtársak; valami ilyesmit motyognak. Na,m most vesd ezt össze avval, ami itt van jelenleg. A mai magyar munkás nemhogy ordítozni, de még megmukkanni sem mer. Lekushadt fejjel robotol. A nagynéném Győrben nem mer elmenni táppénzre, mert ha elmegy kirúgják. (Anyám mondta.)
Szóval így valahogy. Miközben minden lakosra jutott egy besúgó. Vagyis az ország egyik fele teljesen normális, hétköznapi, munkásgyűléseken ordítozós munkás, a másik fele meg megfigyeli és besúgja. Volt olyan eset, mondják, hogy egy házaspár asszony fele volt a férje besúgója harminc éven keresztül, miközben két gyereket szült neki, etcetera. Ha pedig ez így volt, a matematika törvényei alapján nekem is kellett hogy legyen egy saját, külön bejáratú besúgóm. Vagy egy stassi ügynököm. De vajon ki lehetett? Elona, akinek első látogatásakor csokoládét csókoltam a szájába? Vagy mindannyiunk testi-lelki barátnője Ingrid, akinek mindig minden egál volt, de nekem nem volt vele egál? Vagy Sophie, aki másnap reggel szégyenkezve kérdezte meg tőlem, hogy beszédes neve ellenére nem haragszom-e rá, hogy még sem szopik? Vagy Eva a görög lány, aki ennek ellenére Müller volt? Vagy Petra, Attila irigyelt csaja, akivel nyolc év múlva, már mint nős ember, sikerült lefeküdnöm, és akinek elég volt egyetlen nyalintás a csiklójára máris elélvezett, mint egy kis angyal? Vagy… vagy, de hagy ne soroljam tovább! Akkor most ki volt a stassi ügynöke?
                                                                       *
Természetesen mindegyikük Stassi ügynök volt. A szerelem. a gyönyör és a kéjvágy Stassi ügynökei. Pontos megfigyeléseket végeztek, de azokat nem dossziékba gyűjtötték, hanem rögtönzött ágycsatákban realizálták; nem feljelentéseket, hanem kijelentéseket tettek: Szeretlek. Gyereket várok tőled. Besúgás helyett fülbe súgtak az emeletes vonat zakatolásának dallamára: Du Dumm, Ich Liebe Dich, Du Dumm (Szeretlek, Te ostoba.); két karjuk, ölük magán cellájába zártak; nemi szerveinket vallatták; beismeréseinket csókkal jutalmazták vagy kulcsot adtak lakásukhoz.
Ahogyan Elona is a második látogatásom alkalmával. Ha fejezeteimnek címet adnék (mint, ahogy nem) ennek az lenne: A kulcs. Micsoda stramm fejezetcím lenne! Ez akkor történt, amikor négyesben mentünk haza a Ligából. Keményen be voltunk szívva, bár én nem annyira, ahogy emlékszem. Elona két háztömbnyire tőlük kezembe nyomta a lakáskulcsát. Akkor se, most se értem miért tette ezt. Ingrid és H. Laci valahol lekoptak. Már csak arra emlékszem, hogy Elonát az ajtó mellé támasztom, mint valami kettős létrát, nyitom az ajtót, és már bent az előszobába, ahogy lerogy a földre. Keze utánam kap, magához von, kapkodva vetkőzünk, lábát szétdobja, öle nyíló gyöngykagyló. Ez az első előszobai szeretkezésem, gondolnám, de nem gondolom; most gondolom. De laza ez a nő! Ezt viszont tényleg gondoltam, amikor belehatoltam. Túlságosan is, sőt, kétségbeejtően laza. Laza és tág. A kelleténél és szükségesnél is lazább és tágabb. Hüvelye nem szorul olyan barátságosan rám, mint az első alkalommal. Ez a pia miatt van, gondolom, ki kéne józanítani valahogy, de erre jelen pillanatban nincs semmi ötletem. Mi lenne, ha én mennék utána terjedelemben; ha rövid a kardod…- szól a mondás -, és már kézbe is veszem az ügyet. Semmi sem egyszerűbb ennél. A fantázia és az öt érzék feltüzelésének kérdése. Nyelvem máris a szájába kalandozik, aztán fülcimpájának labirintusában, leheletem sirokkó, forrósága felborzolja a hátgerinc alvó gleccsereit. Elona sóhajtozik, minden sóhaja átmérőben mérhető. Fogam közé veszem tarkóját, mint a nagymacskák kölyküket, aztán le a nyak finom ívén az első állomásig: a keblek. Itt a fáradt utasok leszállnak és frissítőket, perecet vesznek magukhoz. Van, aki egy váratlan ötlettől vezérelve egy ellen irányú vonatra száll, és visszautazik a kiinduló állomásra. Én ilyent nem teszek. Először is figyelmesen megszemlélem a látványt: Elona mellének holdudvara van. Színe: hetvenesévekbeli- barna és szederjes. Egyébként Elona teste teljes egészében hetvenesévekbeli: tetkó-, piercing-, fitt és wellnessmentes. Melle természetes és természetesen eredeti. Baráti ország, baráti mell. Se nem nagy, se nem kicsi. Meg se fordul a fejében, hogy megnagyobbítsa, ha a nagy mell a trendi és meg se fordul a fejében, hogy lekisebbítse, ha a kicsi mell a divat. Sehol egy felvarrandó ráncdarab, egy leszívandó hájnövekmény, egy kiigazítandó porc. Bimbója, e kőkemény akarnok betolakszik a számba, nyelvem, mint szemérmetlen éti csiga lustán örvénylik körülötte, egyre táguló, koncentrikus körökben, Elona sóhajtozik, minden sóhaja átmérőben mérhető, de ezt már mintha mondtam volna, melle puha és mégis rugalmas. Ez a puhaság, ez a rugalmasság felidéz egy ősi emléket, vágyat generál; kell lenni itt egy nem ennyire térbe terített puhaság-rugalmasság, puhaság-rugalmasság plusz meleg és béke; valami, ami beburkol és elzsongít, valami negatív kitárulkozás, valami pozitíve zárt szabadság. Oda szeretnék bejutni, befúródni, bebábozódni és örök időkre ott maradni, feledve a lepke-tanszformáció kényszerét. Az Anyák túlért magzata ilyenkor csak szimatában és ösztönében bízhat. Irány: a le! De azért még elkalandozok a fénylő vállhoz, belenyalintok a hónaljba - egészséges verejtékillat, nem az a dezodorbűz vagy szájpadlástapasztó púderlepedék, mint manapság divat -, de máris a hasa sivatagában vándorolok, számba veszem minden futóhomok dűnéjét, konstans makuláját. Már csak a szemérem dombjára kell felfutnom, tudom, a túloldalán ott van a fata morganában remegő elvarázsolt kastély, titkok és rejtélyek otthona, az én igaz és egyetlen otthonom. Rézszín templomtornyát kiemelem a hullámzó redőkből, és ugyanazt művelem vele, mint a keblekkel; lásd, mint fent. Közben Elona sem rest: mohó ópiumevőként rácsücsörít az egyik herémre; szívja a mákgubó tölcsérét, majd föl-le repked oszlopomon, nyelve zavarodott molylepke. Én pedig átellenben jutok titkos kazamaták, labirintusok útelágazásához; hová menjek tovább, föl, az Újbirodalom sokszorosan ki***ztott királysírjaihoz, vagy lejjebb, a mélyebb, sötétebb és kesernyésebb katakombákba, ahol a sokkal ősibb királyok álmodnak háborítatlan nyugalomban. Úgy döntök, először Őket, a Hold Fenségeit látogatom meg, aztán majd sort kerítek a Napkirályokra is. De éppen csak bedugom a fejem a dohos mélységbe, Elona ezt már nem bírja, szordínós sikollyal ránt magába, hüvelye a jól ismert, régi szorítással csapódik falloszomra; ujjé, éljen a józanság!
A többi már közhely: orgazmus, filozofálás az előszobai szőnyegen, nem is akarom untatni ezzel hűséges olvasóimat; ez volt tehát az én második látogatásom Elonánál. Következik viszont az ő első látogatása nálam.
                                                                              *
Tér két féle lehet: az egyik, amelyet házak és a házak hiánya vesz körbe, a másik, a voltaképpeni, amelyben benne vannak a házak, a házak hiánya és minden egyéb.
Ez utóbbit finom, láthatatlan négyzetháló tölti ki, illetve nem is négyzetek ezek, hanem kockák, mint egy háromdimenziós pókháló. E szövedék roppant elasztikus, rugalmasan követi a benne mozgó testeket, gyengéden átadja egyik pontból a másikba, a négyzetháló ilyenkor megnyúlik, paralelogrammává, illetve ha háromdimenziósan szemléljük, a kockák hasábokká változnak, az oldalszögek hegyesebbé válása egyenesen arányos a benne elmozduló testek sebességével. Például a növő fa kérge mellett egészen tompa, egy kilőtt pisztolygolyó vagy űrrakéta forró burkolatánál viszont erősen elhegyesednek ezek a szögek. A lényeg az, hogy sohasem szakadnak el. Pontosabban, egyetlen esetben ***zlanak szét egy pillanatra, akkor, ha egy test elpusztul, vagy legalább is térfogatának töredékére kisebbedik. Ez az eset gyakorta előfordul például krematóriumok kemencéjének tűzterében, vagy a máglyahalált haltak oszlopának környezetében. A koporsóba, majd a földbe tett testeknél ilyen probléma nem fordul elő, a lassú égést a tér szinte észre sem veszi. Van még néhány eset, amikor a test hirtelen töredékére megy össze, például, ha valakire ráesik a WTC ikertornya vagy a IV-es iskola hatvanas években készült ívelt tetejű tornaterme, de ezek olyan ritkán fordulnak elő, hogy szinte szóra sem érdemes, ráadásul egy alapos munkavédelmi kioktatással a munkába lépés előtt megelőzhetők lennének. De felvetődik – mint a pikk ász a kanaszta nevű francia kártyajátékban – vajon fáj-e a térnek e szétszaggatódás a testek megszűnésekor? Bizton mondhatom, nem fáj neki! De bizony az fáj, amikor valami ugyan ilyen hirtelenséggel belenő! Amikor egy pontocska el kezd szederesedni, osztódni, bontódni, szervesedni, tolakodva-nyomakodva a térbe hatolni, az bizony nem tréfadolog! Ilyenkor aztán üvölt a tér, vinnyog, visong fájdalmában, tele van vele a szülőszoba, de aztán megnyugszik, elcsendesedik, mert hát mit is tehetne, minden rossz megszokható és minden rosszban van valami jó.
De például Elonában én csak jót találtam, ahogy néztünk le az elsőként említett térfajtára, az ablakból, ahogy a funkciótlan görögtűz megvilágítja a neogót templom elfeketedett köveit. Akkor éjjel, úgy emlékszem, egy szemet sem aludtam mellette, de reggel még sem voltam álmos. Amikor eljöttem tőle, megígérte, hogy eljön hozzám, amit meg is tett, becsületére legyen szólva. A szállásra pedig nem volt egyszerű behozni a lányokat, legalább is a kezdetben. Mert aztán rájöttünk, hogy mindegyik portás megvesztegethető valamivel. Így aztán előfordult, hogy szinte minden második lakásban volt néhány germán lányka, és amikor a csivitelésük, randalírozásuk túllépet egy bizonyos határon, a vezetőség kihívta a rendőrséget, akik rövid időn belül összeszedték őket. Ilyenkor a lányok vidáman integettek és csókot dobáltak a rabomobilból, és biztosítottak minket arról, hogy este újra itt lesznek.
Amikor Elona először eljött hozzánk, hálaistennek nem volt balhé, ennek ellenére erről az első látogatásból nem emlékszem semmire. Talán csak annyira, hogy ekkor ígérte meg, hogy eljön legközelebb is. Na meg, hoppá, az arcára emlékszem, amikor derűs figyelemmel szemlélte az oltárképemet, ami az ágyam fölött, a falon volt kiragasztva, és aminek a címe ez volt: Die Wurzel des Lebens: Az Élet gyökere.
De ennek mélyebb, metafizikai, sőt filozófiai értelméről majd legközelebb.
                                                                                *
Még mielőtt rátérnék e női nemi szerv filozófiai, mélylélektani, sőt metafizikai, de mindenek előtt sorsdöntő aspektusára, végigolvasva az eddig leírtakat, rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabbról még szót se ejtettem. Ez pedig nem más, mint a Szabadság. Annál is inkább, mert e történetet, vagyis a múltat úgy próbálom meg írni, hogy közben nem feledkezem meg a jelenről sem, sőt mi több szinte beleszövöm, mint szárijukba az indiai nők az aranyszálat.
Tehát, a Szabadság. Hogy mennyire, milyen mérhetetlenül szabadak voltunk akkor, ott az NDK-ban! És milyen groteszk ez, hogy abban a szinte terrorisztikus elnyomatásban mi mennyire szabadnak éreztük magunkat! Nem volt mondanivalónk a világ számára, a világ beszélt nekünk, és értettük minden szavát. Nem politizáltunk, nem írtunk és nem olvastunk. Mert mi végső soron a Szabadság? A Szabadság az, ha bármit megtehetsz, amihez kedved van. És mi, leszámítva, hogy dolgozni kellett, bármit megtehettünk. Nem voltak szülők, nem voltak tanárok; csak mi voltunk haverok, barátok együtt és a csajok. A Szabadság ízét ott éreztem mindig a nyelvemen, nem, nem a nyelvemen, a szívemben. Persze nem fogalmaztuk így meg magunknak akkor, egyszerűen éltünk bele a világba. Gondok és gondolatok nélkül. Ahogy jött, úgy puffant.
A Szabadságot csak akkor értékeljük igazán, amikor elvesztjük, amikor, mint egy jégkocka elolvad a tenyerünkben. Eltűnik, huss! Volt, nincs. Milyen az, amikor eltűnik a Szabadság? Ha megértjük ezt, akkor megértjük a Szabadság lényegét is.
Amikor Bundás (a kutyám) nyakára ráteszem a nyakörvet, és arra rákapcsolom a pórázt a kutya mindig, de szó szerint mindig, nyújtózik egyet. Két mellső lábát lefekteti a földre, farát felnyomja és nyújtózik. Sokat gondolkodtam ezen a mozdulatán, miért teszi ezt, mi e mozdulat titkos értelme? Aztán ma, az esti sétán rájöttem. Amikor ráteszem a pórázt, a kutya elveszti a Szabadságát. E mozdulattal ezt a botrányos tényt teszi, úgymond jelentéktelenné, hétköznapivá, feledhetővé. Mintha elbagatellizálná ezt a súlyos igazságtalanságot. A zavarát leplezi vele, Hasonlóan, mint amikor autót tanulunk vezetni, és az oktató otromba froclizálása miatt megvakarjuk az orrunk hegyét. Akkor is a Szabadságunkban meg***ztva érezzük magunkat - ezért az orrvakarás.
Mindez ma (2004-08-12) este jutott az eszembe, mintegy négy-öt órával ezelőtt, hogy leírom ezeket a szavakat. Bundással sétáltunk a szokott útvonalunkon, a határban, a szőlős domb túloldalán. Ott, ahol a Kőröm is van, ahol a domb szelíden lejt a Vöröskereszt felé. Alkonyodott, illetve inkább már esteledett, a levegő balzsamos és meleg volt. Csend és miegyebek. És arra is gondoltam, hogyan érezhetném meg újra a Szabadság ízét? Mit tegyek ezért? Legszívesebben most meztelen sétálnék itt, ebben az augusztus- közepi meleg estében. Sőt, legszívesebben meztelenül legurulnék, lehemperegnék ezen a vadvirágos domboldalon. Arra gondoltam, hogy milyen régi vágyam ez! Most minden együtt van: hely, idő, alkalom. Teljesen egyedül vagyok több száz méteres körben. Érezni akarom újra a Szabadság ízét!
És megtettem! Istenemre mondom, meg! Ledobtam a rövidnadrágomat, a fekete trikóm, le az alsóm, de még a cipőm is. Úgy, ahogy Anyám megszült, ráfeküdtem a domboldalra, és gurultam, gurultam, gurultam… A vadvirágok és a vaskos füvek szúrták a pucér testem, de nem bántam, hemperegve gurultam le, és közben megéreztem a Szabadság ízét a szívemben. És a Boldogságét is, mert szívem zakatolt és mindennél nagyobb boldogságot éreztem akkor. A kutya rohant mögöttem, és én kiabáltam neki: gyere Bundi, gyere, gyere, hemperegjünk, hemperegjünk! És nevettem és kacagtam és kiabáltam és boldog voltam. És szabad. Amikor legurultam egészen az aljba, felpattantam, felrohantam, és megint legurultam. És megint és megint. Összesen ötször.
Ilyent nem csinál az ember, csak gyerekkorában, vagy 49 évesen! De én megcsináltam, én, meg. Bundás a tanúm rá!
                                                                                  *
Nos, ha már más nem akarja, hogy felhívjam, épp ideje folytatnom.
Ott tartottam, hogy: Az Élet Gyökere. Az Élet Gyökere egy nyugatnémet pornóújságból kivágott fotó volt. Az újság Szenesé volt, aki rögtön, ahogy kiérkeztünk, valahogy a társaságunkhoz csapódott. De ezt nem is bántuk, mivel Szenes, mint ősendékás, nagy csomó dologban igen hasznosnak bizonyult. Csak kettőt mondok: volt egy eredeti Fiat autója és tudott németül. Úgyhogy mindenhova ő vitt minket az autójával, és ő volt a tolmácsunk is a csajok felé - legalább is a kezdetekben. Például valahogy így bonyolítottunk le egy csajozást Szenessel: Te, Szenes! Mondd már meg annak a csajszinak, hogy csípem a búráját! Mire Szenes elkezdett vihogni az orra alatt - ami egyszerre volt lapos és pisze, a szája viszont vékony volt, és amikor beszélt hullámzott -, hogy: kanos vagy, ezt hogy fordítsam le? De azért mondott neki valamit, a csaj is mondott valamit, aztán Szenes felém fordulva azt mondta: azt mondja, Te is tetszel neki. Akkor kérdezd meg, jön-e ágyba? Azt mondja, megy. - mondta Szenes. És jött is a bige. (Azt még elfelejtettem említeni, hogy valami miatt szokásba jött a magyarok között a német lányokat görénynek nevezni egymás között. Például a görög-német lányokat görög görénynek. Nekem már akkor is elég undorító dolog volt ez.) De, hogy visszatérjek (visszatérjek?) a témámra, vagyis Az Élet Gyökerére; ezért kezdtem el ezt a mondatot, most kb. a felénél vagyok, és ha így folytatom egyszer talán be is fejezem, legyen ez az egyszer most> pont. (Figyelitek milyen körülményeskedve tértem vissza Az Élet Gyökerére; ha pszchioanalizálnám magam, rájönnék, hogy nem akarok erről beszélni. Pedig akarok.) Van úgy, hogy valamit akar, vágyik valamire az ember, de egyben fél is, hogy megtegye. A következmények: bizonytalanság önmagában, ilyesmi. Például most (a jelenben, a napokban) elhatároztam, hogy egy tanfolyamot indítok, csak nőknek. Terveim szerint ez egy speciális (dinamikus) jóga tanfolyam lesz, egy kis harcművészettel vegyítve. Plusz meditációs technikák (az is dinamikus), életmód tanácsok, önvédelem, meg ilyesmi. Öt hónapig fog tartani, heti háromszor másfél óra. Ha összejönne húsz fő (hölgy); megérné csinálni. Én fogom bírni, csak kérdés, hogy ők hogy fogják? Meg azért ennyi nő között egyedüli férfiként… Kicsit kínos lesz biztos eleinte…
Na de most visszairamlok a múltba. Valaki azt mondta, hogy ami volt, az nincs. Igaz, de akkor, mért tudok róla írni? Szerintem, csak úgy nincs, ahogy nincs semmi. Hogy minden üres. Nagardzsunailag. Mert ha le tudom írni - többé, kevésbé -, akkor mégis csak van. Mert akkor valaki elolvassa, és a részévé válik. Az én múltam az ő részévé! Hát nem nagyszerű ez? Bizonyhogy!
Például Az Élet Gyökere! Képzelje el az olvasó - akinek részévé akarom tenni -, hogy az egy vagina szuper plánban. (A szuper plán pont az ellenkezője a totálplánnak. Totálplán: lásd Petőfi Az Alföld c. vers első fele.) Mégis, ha ránézett az ember, ambivalens érzések töltötték el. Mert egyszerre volt erotikus (piros, hosszú női körmökkel felszerelt ujjak húzták szét a kisajkakat, gondolom a punci gazdája), és kijózanító, a túl közelség és nem utolsó sorban a címe miatt. A címe azonnal belerántott a filozófia mocsarába. Addig ugyanis úgy tekintettem e szervre, mint a gyönyör természetes otthonára. Most meg kiderült, hogy az Élet gyökere! Is! És ahogyan ezt átgondoltam, elámultam isten mérhetetlen bölcsességén. Úgy szervezte a dolgokat, hogy a szaporodás öröm legyen. Sőt: kéjjel (malaszttal?) teljes. Hogy a legkönnyebb dolog legyen a világon. Na de, hogy az egyensúly azért fennmaradjon (mindenre ügyel e Mester), a szülést viszont fájdalmassá tette. Amit az egyik kezével adott, a másikkal elvette. (Akár csak manapság a Gyurcsány-kormány.)
Néztem a falon, az ágyam felett ezt a képet (akkor, ott, 1974-ben), és arra gondoltam mégse illik így fogadnom Elonát. Bár a múltkor, amikor először volt itt, akkor már látta, nem szólt semmit, csak kicsit elgondolkodva nézte, nem tudhattam mire gondol. Úgyhogy úgy döntöttem leveszem. De ez nem is ment olyan simán. Valami olyan ragasztóval volt a falhoz rögzítve, hogy lejött a képpel együtt némi vakolat is. Innentől kezdve minden úgy történt, ahogyan azt leírtam az Eleonóra című versemben. Ezért, hogy ne essek ismétlődésbe, na meg oldjam a prozódia unalmát, ide másolom:
Szerelmem egy germán lány, az Eleonóra
szemében csillogott a vén, rézpatinás menóra
azazhogy, csak csillogott volna
ha eljött volna, mint megbeszéltük, ez a beste
de nem jött, se délután, se akkor este
pedig tiszteletére kiráztam tigriscsíkos plédem, s
a képet, melynek címe ez volt: Die Wurzel des Lebens
ágyam fölött lekapartam (igaz, másfél centis vakolattal)
s rózsa illatot is szórtam fél flakonnal
mind a négy homályba borult sarokba
szívem dobogott, s gombóc ment a torkomba
a TV-ben műsor volt, úgynevezett esztrád
gondoltam közben: na, ez az Elona, ez tesz rád
majd Gojko Mitic, a hős szerbhorvát indián
vágtázott föl s alá szobámban ébenfekete lován
aztán Honecker beszélt, a szintén hős Erik
(azóta valahol a föld alatt kukacok legelik)
hajnal felé már kimondottan fetrengtem
nem sejtvén, hogy Elonám a Linden Gartenben
akkor még vígan és kipirultan bugizott
s hol Ingriddel, hol H. Lacival smúzolva bulizott
s konyakot és rumot vedeltek az emeleti bárban
de sebaj, mert másnap már együtt voltunk az ágyban…
Legközelebb innen folytatom.
                                                                             *
Te jó ég! - kiáltottam fel magamban amúgy Gyurcsányosan (persze, ezt csak úgy mondom, valójában nem kiáltottam fel magamban amúgy Gyurcsányosan), amikor véletlenül rákattintottam a blogomra, hiszen még nekem itt van ez a történetecském, hogyan is felejtkezhettem el róla, és hogy-hogy nem írta magát tovább, mintegy automatice!? Na persze annyi mindenre kell figyelemmel lennem az utóbbi időkben, például erre az eminens őszre, a falevelek csendes hullására, ahogyan a fák, ezek az arany-Buddhák levedlik arany-lemezkéiket, ahogyan gömb-lombjuk levetül a földre kétdimenziós, szabályos levélszőnyeg-körbe, na meg a libegő-lebegő ökörnyál uszályokra, a muslicaraj őrületére a híd alatt, a patak vastag, tiszta vízén úszó falevelekre, melyek olyanok, mint a lélekben elúszó szavak, a lányra, aki ott ült a görög kávézó teraszán magában, és arra gondolt, hogy jutott a májusi kettesben- édes-cappucinótól idáig, az egyedül-keserű-kávéig.
Szóval ilyesmire kell minduntalan tekintettel lennem, nem beszélve a jógázni akaró, meg nem is akaró lányokra, közben az ország pulzusán is kell tartanom a kezem, érdekel is valakit, hogy közben egy lány a távoli múltban, egy Elona nevű, fekszik az ágyamon, és sírni készül? Leírni, hogy hogyan (sírt), azt persze könnyű, de miért, ez itt a kérdés. Tudta-e az a tizenkilenc éves fiú, tudhatta-e egyáltalán, miért sír az ágyán az a lány? Bizton mondhatom, nem tudhatta. De most már igen is tudja! Megmondjam miért? Meg? Na jó. Csak úgy! Mert éppen ahhoz volt kedve. De nem is volt az igazi sírás, csak amolyan könnyezés. Persze lehet, hogy belülről zokogás volt, de kívülről csak könnyezés. Vagy belülről nevetés volt, ami kívülről könnyezés. A nők szoktak ilyeneket. Mindenesetre adva volt: A: a Die Wurzel des Lebens helye a falon, B.: Elona emlékezete a Wurzelről, C: egy csokoládés csók (váratlan) D: telihold. Ez utóbbi lényeges, e nélkül nem megy a könnyezés. De még előbb: nézem Elona szemét, főleg a fehérét, a hajszálereket, ezt a rózsaszín szárnyú pelikánrajt, ahogy feltúrják-kanalazzák a szem vizét, pálcika lábaik egybefonódnak, egyre vastagabb erekbe futnak, körbe a szemgolyón, a belsejükben a vörös és fehér vérsejtek száguldását, a sejtekben a hemin molekulákat, a molekulákban a vasatomokat, a vasatomokban a vasmagot, amely piros, és úgy reszket-remeg, mint egy síró csecsemő ökölbe szorított keze… De felrebben a pelikán csapat, elhomályosul, ahogy ködpára, vízlencse homályosítja el a tavat. Elona és a könnycsatorna műve ez. Gyorsan vissza az erekbe, fel az agyba, hátha ott megtudok valamit, elvégre ott születnek a gondolatok, a gondolatok pedig az érzelmek bölcsője vala. Persze, semmi, csak nagy zaj, sercegés, kattogás, ropogás, elektronok íve ide-oda, káosz, büdös, el innen.
Kérdezem tőle: Warum? Vagyis, hogy mért sírsz? Nur, mondja. Ja, az más. Ha csak, akkor csak. A csak ellen nincs gyógyszer. De ebben tévedtem, mert nemsokára bejött Ingrid és H. Laci a szobába jó sok piával a kezükben, és rettenetes vedelésbe kezdtünk. Ettől Elona igencsak felvidult, meg mi is mindannyian. Annyira-annyira, hogy nemsokára felvetődött a gruppi (gruppen-szex) lehetősége. Ennek az esélye különben már a vonaton benne volt a levegőben, a du-du dummnál, mert Ingrid, észrevettem, már ott furcsán nézett rám. Elona meg furcsán H. Lacira. Valami öl-ülés-csere is volt, ha jól emlékszem. De most aztán komolyan. De az emeletes vaságyak áthúzták a számításainkat. Túl nehezek, ne kínlódjunk velük. Mármint az összetologatásukkal. Inkább legyen sima párcsere! Jó legyen. Én át Ingridhez, H. Laci Elonára. Egy kis smárolás után, hipp-hopp már benne is vagyok a leányzóba. Jó szoros. Sőt, túl szoros. Hát nem olyan, mint Elonáé! Persze jó azért, de közben fél szemmel átpislantok hozzájuk, mit művelnek. Ó istenem, a szerelmem épp most veszi a szájába H. Lacit. Egyébként tudtam Elona ezen szokásáról, minden új pasit rögtön megkóstol kapásból. Na, mindegy, nézzük Ingridet. De mi ez? Egyre csak lankadok, puhulok; kiesek. Csak fekszünk egymás mellett, egy percig csak nézzük együtt, ahogy azok ott kevernek, végül Ingrid suttogva megkérdezi: Paul, nicht egal? Ja, mondom neki, nicht egal. Ekkor már Elonáék is kész vannak, Ingrid mondja neki: Elona, Paul gesagt: nicht egal. Elona kérdezi tőlem: Nicht egal? Igen, mondom neki: nicht.
Egy percnyi mozdulatlan csend. Csak egy légy dönög valahol, majd mindketten kimennek a fürdőszobába.
                                                                             *
Egyedül maradtunk.
Most akkor mi van? Nincs semmi - kezdtem el gondolkodni, a plafont vagy a falat bámulva, hanyatt vagy hason - lehet választani -, illetve a nagy semmiben a hallás, a látás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás vadállatai, mintha volnának valakik ezek az érzékek, ezek kódorognak, sodródnak, bóklásznak a semmiben. Meg minden, ami ezekből következik. De éppen ez a minden, ami ebből következik, a minden. Tehát együtt vagy egyben van a semmi és a minden? De lehet-e itt (hol?) méretekről, arányokról beszélni? Lehet, hogy ezek a kis semmik (akik mindenek) tartalmazzák a nagy semmit. A kérdés tehát nem az, hogy mi van, hanem hogy mi lesz! Ha, mondjuk, odabóklászik az egyik kis semmi (a nagy minden) egy másikhoz elég közel, hogy megérezze például a szagát. Rögtön orra nő, az tuti. (Egy orr kinő a semmiből. Vagy a mindenből. Ne firtassuk.) De, ha már érzi a szagát, látni is akarja. Erre rögvest szemet növeszt. Ha már látja, meg akarja tapintani, meg akarja kóstolni és így tovább. Így keletkeznek az érzékszervek. Persze rögtön be is kebelezné azt a másikat, de tudja, nem teheti, mert akkor megint ő lenne a minden egyedül (a semmi). Ezért egy szervet növeszt, amivel legalább belehatolhat valameddig. (Jobb híján, ideiglenes megoldás.) A másik is erre gondolt, de elkésett. A behatolás pontján egy mélyedés, egy üreg képződött, s úgy is maradt.
Nos ennek az üregnek a bemenetét, a nyílását mosogatják ezek a szerelem ügynökök most kint a fürdőszobában. S a nagy puncimosogatás közepette, gondolom, megtárgyalják a kialakult helyzetet. A szitut. Mert most az van. Ha majd bejönnek: ki, hova. Mindenki megkapja-e a párját, és helyreáll a kozmikus rend, vagy az előbbi kataklizma bírt olyan jelentőséggel, hogy felálljon egy új felállás? Hiszen H. Laci épp most teremtette meg a nőt - puncistól-vulvástól. Én meg egy másikat ugyanígy. Ez azért nem semmi. Két semmiből valami lett. Vagy fordítva.
Te Laci, ezek most megtárgyalják a szitut, mondtam H. Lacinak, nem kéne visszafeküdnünk a helyünkre? Már csak a rend kedvéért is. Ja, ja, mondta H. Laci, és helyet cseréltünk, vagyis a helyünkre kerültünk. Mindketten a saját ágyunkba. Ekkor jöttek be a lányok. Már fel voltak öltözve, Elona leült mellém az ágyra, valamit motyogott szelíden, esküszöm, mint egy kedves nővér. Tehát megoldódott a probléma. Minden a helyén. Csak a szerelem távozott el. De akkor ez még nem volt egyértelmű. Csak annyit lehetett érezni, hogy kihűlt a levegő. Mint amikor egy forró nyári délután a távoli hegyekből lecsavarog egy borzongató szellőcske, vagy mint ha a kövér őszi legyek között észreveszel egy fiatal harcost, egy újoncot, vagy mintha rejtélyesen megváltoznak a fényviszonyok, s akiről csak eddig azt gondoltad, csak sápadt, kiderül, hogy egy halálfej. Szóval valami megváltozott, és ez már végérvényes. Belerúgtál egy kavicsba és kőlavina lett a vége. Vagyis lesz a vége. Mert egyelőre még csak a kavicsrúgásnál tartunk. A lányok elmentek és mi ott maradtunk. Természetesen mi egy szót, de annyit se ejtettünk, se akkor, se máskor később erről az egészről. Mint ha elfelejtettük volna. El is felejtettük. Annyiban azért mégis, hogy amikor Elona megpendítette, hogy trikós, hoppá, mondta H. Laci, akkor én is. Ja, ja, mondtam neki, de akkor már mind a négyen. Így az igazságos. Ja, ja, mondta H. Laci, meg testvéries is. De ez már később volt. (Majd mindjárt odaérek.)
Elébb még arról, hogy azért még összejárogattam Elonával. De a láthatatlan fal ott volt kettőnk között. Sőt, mintha egyre vastagodott volna. Képzeljétek el a láthatatlan falat, amint vastagodik. Olyannyira, hogy egyszer, amikor bebumliztam egyedül Drezdába Elonához (Ó istenem, de egyedül éreztem magam abban a nagy Drezdában!), képes volt nem beengedni a lakásába. Na igen, a terminus. Hogy azt nem kértem. De hát hogy is kérhettem volna. Telefonunk nem volt. Se vezetékes, se mobil. Ez utóbbi különösen nem. Úgyhogy bejelentés nélkül érkeztem. Bejelentés nélkül érkezni zűrt jelent. Pláne Elonánál. Na mi van, engedj be, mondtam neki. Nem, most nem lehet, Paul, mondta ő. Van nálad valaki? Hallgat. Szóval, van nálad valaki. Megcsalsz, Te beste! Hallgat. Szerencsére a kézi lőfegyverem, hűséges társam a bajban, a szmítendvetszonom most is nálam volt, nem is haboztam, előrántottam, és három jól irányozott lövéssel leterítettem ezt a csalárd szerelem-ügynököt. Pám, pám, pám. Kettő a szívbe, egy a fejbe. Ahogy kell. Berontva a lakásba a gaz csábítót is az örök vadászmezőkre küldtem. Ott feküdt a (MI !!!) ágyunkban, meztelenül. Megérdemelte a briganti. Persze már akkor tudtam, hogy nincs sok esélyem, a nyomozásba hamarosan bekapcsolódik az Interpol is (Interpaul: szójáték.). Az áldozat német volt, a rendszámtáblát Párizsban pillantották meg, az ujjlenyomatok Londonban kerültek elő, a gyilkos fegyverre Tokióban bukkantak rá, és a tettest Thaiföldön kapták el. Na jól van, de azért este találkozunk a Ligában? Kérdeztem Elonától az ajtóban. Naná, csillant meg a szeme, és majd egy jót bulizunk, mondta, de hozd el H. Lacit is. (Így mondta: a Laszlót is.) Így is történt. Másnap délelőtt együtt feküdtünk mind a négyen Elona ágyán, és akkor történt az az ominózus beszélgetés, amelyre előbb utaltam, de hogy mit konkrétan, azt majd a következő részben mesélem el. Addig legyetek türelemmel.
                                                                           *
Ott tartottam, hogy fekszünk az Elona ágyán, azon a bizonyos délelőttön, mindenki a párjával - mint egy-egy idézőjel, ami az ágyat teszi idézőjelbe -, csacsogunk azon a keverék magyar-német nyelven, ami annyira jellemző volt ránk, keresztbe beszélünk egymáson, közben egy kis smúz, smaci, de nekem valahogy nincs kedvem a szexhez. Ebből kifolyólag Elonának sem. Viszont a társalgás ekkor az ő betegségére terelődik. Hogy lehet, hogy van neki ilyenje. Csak, mint egy halovány lehetőség. Ezért Elona – nagyon helyesen – humorosra veszi a témát, vagyis próbálja elütni egy viccel. Azt mondja, hogy akkor majd együtt megyünk mind a négyen a Poliklinikára. Én, mondjuk, nem tartottam ezt olyan viccesnek.
Még beszélgettünk vagy fél órát, de éreztem, hogy kihűlt a levegő köztünk. Aztán eljöttünk. H. Laci, már lent az utcán, így szól hozzám: Te, Palkó! - így hívott –, szerintem, Elona valóban beteg, ne hidd, hogy viccelt. Vagy valami ilyesmit. Majd meglátjuk, válaszoltam, közben mentünk tovább, H. Laci 40 centis trapéz gatyójának a szárát bokája köré csavarta a hideg drezdai szél, mondom, csak mentünk, úgy nézhettünk ki távolról, mint a János Vitéz c. magyar rajzfilmben az óriás, amikor átkel az Óperenciáson. Neki is így csavarodott a nadrágszára, miközben a János szalonnát sütött a fülében.
Majd meglátjuk, meglátjuk. Meg is láttam. Kb. egy héttel később megjelentek az első jelek. Viszketés a húgycsőben, égető érzés és az első cseppek. Na, csaó, mondtam H. Lacinak, megyek a Poliklinikára. Mert nála még semmi. Hogyan lehet ez? Később kiderült, hogy nála egy hónap múlva jelentkeztek az első jelek. De jelentkeztek, annak rendje-módja szerint. De ne szaladjak már előre ennyire.
Szóval berágtam Elonára. El is határoztam, hogy rövid úton elküldöm a francba. Erre akkor volt módom, amikor legközelebb megjelentem a Parkban, ott ültek az éttermi részben, Ő meg Ingrid. Odamentem hozzájuk, megálltam a fejük felett, mint valami főpincér, és elküldtem Elonát a francba. Természetesen szín-magyarul, de biztos voltam benne, hogy mindent értett. Hallgattak mindketten. Így utólag nagyon nevetséges lehettem. Az ördögbe! Mért tettem ezt? Sarkon fordultam, és ott hagytam őket.
Ezután már csak homályosan emlékszem az eseményekre. Ez valószínűleg azért van, mert azóta már négy fogamat kihúzták, egy meg kiesett magától a nyáron. Amikor egy-egy fogunkat elveszítjük, több ezer emlékező-idegsejtünk is elpusztul. Bizony. Ez nem vicc. Ehhez járul még az azóta elfogyasztott több ezer hektoliter alkohol hatása. Plusz a különböző, könnyebb, nehezebb drogok. Na igen, de a fő ok a fogak elvesztése. Úgyhogy most, mintha tejüveg mögött látnám magamat, homályosan, elmosódottan, ahogy járok magányosan a Poliklinikára, közben egy balesetem is volt; valamelyik marha fordítva kötötte be a késköszörű gépet, így amikor rányomtam a vídiát, több ezer mikroszkopikus szemcse vágódott a bal szemembe. Mentem rögvest a szemészetre, ahol a kedves szemész néni egy mikroszkopikus csipesszel kiszedegette. Közben meg a combomat markolászta. Mintha neki fájt volna.
Következő elmosódott kép: Ülők a Park éttermében, egyik szememen fehér kötés, mint valami előkelő idegen, békebeli hangulat, műcigány-zenészek Strauss keringőznek, esküszöm, mintha egy Szerb Antal vagy egy  S. Zweig novellában lennék, és később kint, az előtérben meglátom Ingridet a falnak támaszkodva, odamegyek hozzá, hosszasan beszélgettünk, úgy látszik rá nem haragszom. Amikor ellépek előle, Elonát pillantom meg a szemem sarkában, a látószögem perifériájában. Rájövök, hogy amíg Ingriddel beszélgettem, Ő mindvégig ott állt a hátam mögött. Visszaemlékeztem, hogy Ingrid a beszélgetésünk alatt többször is a vállam mögött nézett el, vagyis Elonát nézte. Az ördögbe! Mit akar tőlem ez a csaj? Nem mer a szemem elé kerülni? Vagy mi?
Szóval, meglehetősen lehangolt voltam abban az időben. Mint a Zabhegyező hőse, akinek most nem jut eszembe a neve. Látom magamat egy óriási, üres térségben menni; Drezda tele van ilyen óriási, üres térségekkel, ugyanis a háború vége felé az amcsik egy hétig, éjjel-nappal bombázták. A földdel tették egyenlővé, aztán beszórták sóval. De ez az üres térség most jól jött nekem. Szimbolizálta az akkori lelkiállapotomat. Valami sárgás köd ereszkedett le a térre, ahogy ott mentem át, plusz egy kesernyés bűz. Biztos valami vegyi üzem lehetett a környéken. Egy kérdés merült fel bennem: Mi az istent keresek én itt? Kell nekem ez az óriási, üres térség? Ez a sárgás köd, ez a kesernyés bűz? Tripperes, nagy seggű német csajok, akik nem mernek a szemembe nézni? Ó, hol vagy Te Agria és a Te kies hóstyái?
                                                                             *
Ez már a Vég. - gondoltam akkor, ott, abban a büdös térségben. Vagy nem is gondoltam, hanem most gondolom, hogy akkor azt gondoltam? Mindegy. Lényeg, hogy nagyon le voltam lombozódva. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy kell úgy igazán lelombozódni. Ezt csak később tudtam meg, Caulfield-től. (Most hirtelen eszembe jutott Salinger hősének a neve, a zabhegyező.) Csak azt éreztem, hogy el vagyok veszve. Dehogy is gondoltam akkor, amit Ajar is írt csodálatos regénye elé, címül, hogy: Előttem az Élet. Persze, azt se olvastam még akkor, mivelhogy még le sem volt írva. Előttem az élet. Most meg mögöttem. Közben: - semmi. Na jó, azért csak volt valami, ilyen-olyan ez meg az. De mi az Elonához képest! Holdárnyék! Mint ahogy előtte is, mintha holdárnyékok közt éltem volna. Holdárnyékot vetett az ágyam, apám, anyám, barátaim, az iskola, minden holdárnyékba mosódott szét, de jött Elona, mint a Nap, napsugárzás, napsugár lánya, meg efféle lírai baromságok. Nekem Ő volt a minden. De ki voltam Én neki? Egy senki. Röpke epizód az életében. Talán már el is felejtett mindent. Engem, a nevem, a Ligát, a Park hotelt, a trippert; mindent. Talán nem is gondolja, hogy gondolok rá. Hogy ennyiszer leírom a nevét. Hogy így beleégett a lelkembe az emléke. Mint fényt kapott ezüstszemcsék az emlékezősejtek, és kimosódnak az idő hívójában, egy fényképet, egy képet: Elona áll ott az ablakban, hátulról látom, meztelen, az átlagnál egy kicsit nagyobb, de gusztusos fenekét kicsit megemeli, kint a drezdai májusi este, egy funkciótlan görögtűz, testét, kék, zöld, piros színezi...
Az ördögbe! Már megint a lírába süllyedezem...
Na mindegy. Vissza a térre. Akkor, ott elhatároztam: itt hagyom ezt a tetű endékát, Drezdástul, Zwingerestül, visszafelé folyó Elbástul, Ligástul és Park-Hotelestül, szerelem-stassi-ügynököstül, tripperestül. El innen, el! Messzire, messze földre. Hiszen előttem az Élet!
Mondjam? Persze nem mentem sehova.

Utóirat: Most pedig elmondom, mint egyes filmek végén szokás, hogy szereplőimmel mi lett; sorsuk, hogy alakult, de nagyon vázlatosan:
Ingrid: talán már nagymama Drezdában, vagy másutt, kit érdekel.
Elona: lásd, mint Ingridnél, plusz nem gondol soha Paulra.
H. Laci: nyaranta minden nap látom, kioszkom előtt biciklizik el; csak egy közönséges, 12 cm széles aljú nadrág van rajta, nem köszön, meg se ismer, nesze neked vértestvérség!
P. Attila: ő meghalt. Felakasztotta magát pár éve, egy garázsban.

Ki maradt ki még? Ja, az a meisseni lány. Ő is már a nyugdíj előtt áll. Egész életében a meisseni porcelán manufaktúrában dolgozott. Van egy harminckét éves fia, akinek csak ő tudja ki az apja. S míg festegeti a porcelánra a híres kalligráfiákat, gyakran gondol a fia apjára. És elábrándozik. Mert neki Ő nem volt egy múló epizód az életében. Mert Őt nem felejti el soha. Mert Őneki Ő volt az Első.


                                                    VÉGE