Sötétlő április

Parancs

Meneküljetek hát az erdő sátorába,
sötétlő Április nyomomra talált,
sikongó láncot vonszol maga után
s kezében kés van, döfné bordám közé.

Álom lovak, vigyetek, villámgyorsan vigyetek engem,
mentsetek egem a rossztól, ostorától az iszonyatnak
hajam égnek mered, bőröm csupavér-kendő,
futás, futás
a vérzáporban, csurom véresen,
tán eljutok hozzá, s szent sohanapján befogad.

Fogadj be törzsednek népe közé,
kiáltom neki teli torokból,
adj nekem keserű-keserű bért,
fogadj fel angyal-inasnak, hű írnokodnak engem.

Nem rágalmaztam soha az alkonyt s a csendet,
kik éhezetten jönnek barlangból, hűvös üregből,
de most gyalázom őket, s újra meg újra kiáltok:
Rókák, kellene tán, hogy zálogul bőrömet hagyjam itt nektek?

Sötétlő április egyre urabb, egyre zsarnok-erősebb,
most vesz körül engem a szörnyű, szörnyű nyáj,
most nyilazza át vállam egy szál virággal,
s tömör parancsa dördül rám: megállj.

(Fenti vershez nem is kéne komment; magáért beszél, "nagy vers", ahogy mondani szokás. Egy angyali költő nagy, ha nem a legnagyobb verse. Kinél lehet az április sötétlő( és ugyanakkor egy közveszélyes őrült csősz), kit visznek álom lovak a mennybe, kinek lehet a bőre csupavér-kendő, kinél lehet az alkony és a csend egyszerre barlangokból éhesen előtántorgó élőhalottak és rókák, és a végén az elmebeteg csőszök kinél lehetnek virággal nyilazó szörnyű nyáj? Igen, igen... Botta Emíl ez a költő, őnála ez mind lehet, s milyen természetesen!