(Kronológia, összefoglalás)

Szín: szürkészöld
Színhely: az adeptus szobája
Szag: dohos
Idő: 1988. Október 26. 20 óra 32 perc

Kérdésre Ica nevű familiáris elmondja, hogy bár még nem ismeri túl jól a nénit, de azt tapasztalta, hogy támadás esetén a „mosolygós fű” taktikáját alkalmazza. Újabb kérdésre elmondja, hogy ez azt jelenti a néni megdől, elhajlik, mint orkánban a fűszál, így mintegy elnyeli a támadója energiáit, és közben lefegyverzően mosolyog. Minél hevesebb a támadás, ő annál kedvesebb és mosolygósabb. Ez az un. szimpátia harcmodor, de időnként elfeledkezi róla, és ilyenkor lehetőség van ellene fordítani.
Az adeptus hümmög, és láthatóan elgondolkodik a hallottakon.

Szín: sápadt sárgászöld
Színhely: Rozi néni konyhája
Szag: még dohosabb
Idő: ugyanaznap 20 óra 35 perc
Test: aszott, töpörödött
Lelkiállapot: feldúlt, haragos

Rozi néni bekopog a konyhájából az adeptus külső szobájába nyíló ajtón. Feltett szándéka, hogy egy nap után felmond újdonsült albérlőjének. Elhatározásában nagyban hozzájárult keresztlánya, Miranda délelőtti mondatai, akinek rossz érzései vannak az új albérlőt illetően. Persze tudja, hogy ez kevés indoknak, ezért elhatározza, hogy ráfogja az albérlő késői hazatérésére, vagyis elmondja majd, hogy ő már legkésőbb tízkor le szokott feküdni, és nem fogja fent virrasztva várni őt, és a kaput nyitogatni, amikor a fiatalúrnak méltóztatik hazacsámborogni.
Az adeptus nem hallja a kopogtatást, ugyanis az ajtó teljes egészében bepárnázott. Erre azért volt szükség, mert a néni egyik előző albérlője egy komplett szimfonikus zenekar volt, tehát a tökéletes hangszigetelés annak idején igencsak kívánatossá vált.
Húsz óra 35 perc 28 másodperckor Rozália néni felfogta a kopogtatás hiábavalóságát, és belépett a szobába. Az adeptus, amikor észlelte az öregasszonyt, eléje sietett, és egy harsány kezét csókolómmal üdvözölte. Meglepte a fiú szolgálatkészsége, derűs hozzáállása és intelligens beszédmódja. A jóízű társalgás alatt el is felejtette mit is akart közölni vele. Pár perc alatt annyira szimpatikussá vált neki a fiatalember, hogy felajánlotta, hogy szereljen be a bejárati kapuba egy másik zárat is, és így megoldódik a késői hazajövetel problémája, valamint a kulcskérdés is. Sőt egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is felajánlotta, hogy az adeptus legyen az ő árusa a vár hídján, nyáron pedig leviszi a Pannon tengerhez a nyaralójába. A fiatalúr magában különösnek tartja, a néni megjegyzését a késői hazatérést illetően, ugyanis ő úgy emlékezett, hogy a padlás keszonján keresztül közelítette meg az albérletét tegnap éjszaka. De erről persze nem szólt, hanem a kissé hosszúra nyúlt beszélgetést egy udvarias fordulattal mintegy berekesztette, amitől a néni nem sértődött meg, hanem még elmondta, hogy majd esténként majd kanasztázni fognak, mert ő imádja a francia kártyát, főleg jó társaságban, és így tovább, és így tovább.

Szín: őszies aranysárga
Színhely: a ház bejárata előtt
Szag: kesernyés avar
Idő: másnap délután kettőtől kb. 19 h-ig.
Test: kielégítő
Lelkiállapot: bosszús (enyhe kifejezés)

Az adeptus új zárat szerel a kapuba. Azért ilyen sokáig, mert nincs megfelelő szerszám, ráadásul az új zár nyelve beakad a frissen vésett mélyedésbe, ezért lakatost kell hívni, aki néhány erőteljes kalapácsütéssel kiszabadítja a zár nyelvét szorult helyzetéből. Közben az adeptus elfeledkezik arról a szándékáról, hogy ezen a napon végre elmegy meglátogatni Leilát. Nem tudja, hogy Leila ezen a délutánon határozza el, hogy véget vet rövid földi életének, és mivel az adeptus személyében nem érkezik megmentő, aznap este a tettek mezejére lép, ahogy mondani szokás.
Az adeptus, mondom, erről mit se tud, gondolatai másfele járnak. Nevezetesen azon, hogy elfogadja a néni ajánlatát az árusítással kapcsolatban. Amikor a néni este behívja egy teára, igent mond az ajánlatára, és evvel a döntésével végérvényesen és végzetesen megváltoztatja a saját, és még nem kevés ember sorsát is.

Szín: lámpafény sárga
Színhely: az adeptus dolgozószobája
Szag: nincs szag
Idő: 2008. Október 15. 21 h. 17 perc
Test: mint egy 53 éves test
Lelkiállapot: nem meghatározható

Az adeptus felemeli a kezét a billentyűzetről, kis szünetet tart, és az alábbi varázsigék (értsd: versszerű mondalatok) villannak át agyán:

„Minden átélt perc/Előttünk utak sokaságát nyitja meg/Hogy melyikre lépsz, csak véletlen lehet/Nincs jótett és nincs rossz cselekedet/Ha helyéről kirúgsz egy követ/Valaki másnap arra megy/Megbotlik és lábát töri úgy lehet/Ámde a kórházban megismeri élete szerelmét, végzete asszonyát/Vagy lehet, eltaposol egy kis bogárt/Akiben az eljövendő Buddha lelke várt/Hogy egy új testbe szülessen meg/Gondolkozz: ez jó tett, avagy rossz cselekedet?/Mindig azt teszed, amit kell s lehet/Kérdéseidre majd a sors felel.”

Még ekkora közhelyeket! Szégyelld magad! Ilyeneket írni! - Így dorgálta magában saját magát az író, és tovább folytatta visszaemlékezései lejegyzését.

(Következtetések és tennivalók)

Ez aztán meleg helyzet volt! - gondoltam amikor visszatértem a szobámba és lerogytam az ágyra. Perceken múlt a tragédia, és a szerencsefaktor is jelentős erőkkel képviselte magát. Ha nem teszem fel, vagy csak öt perccel később teszem fel a kérdést, akkor már másnap reggel más albérlet után kellett volna néznem. Akkor azt gondoltam, megnyertem egy menetet, de most, amikor írom e sorokat, már nem ilyen egyértelmű a dolog. Avval, hogy maradtam, kezdetét vette az a folyamat, amiben kialakult Miranda és köztem az a láthatatlan kapocs, ami jelen pillanatban is működik és mérgezi mindennapjainkat. Ezután bárhová mentem, bárhol vertem tanyát, ő követet engem, mindig megjelent életemben, mint egy fekete fátum, a balsors sötétlő árnyéka. Mesterkedéseivel és intrikáival előbb utóbb kitúrt és elüldözött azokról a helyekről, ahol már-már úgy gondoltam békében leszek tőle.
Szóval akkor még ezt nem tudtam, viszont arra gondoltam, hogy komolyabb védekező mechanizmusokat kell bevetnem. Két támadás huszonnégy óra alatt; egy az asztrális síkon, és most a mentálison is, ez nem semmi. Az első és legfontosabb szempont a tisztánlátás. Ehhez legmegfelelőbb eszköz a varázstükör. Univerzális szerkezet, amely amellett, hogy megmutatja a valóságot a tér és idő minden síkján, alkalmas lehet egy megfelelő szellem megidézésére is. Egy segítő démon, aki majd elárulja a materia proxima mibenlétét, és ennek birtokában majd végre elkezdhetem az Arcanum elkészítését. A hely alkalmasnak tűnt; itt van ez a tágas szoba, jó lesz kémiátriai laboratóriumnak. Rozália néni nem probléma, csak meg kell húznom rajta egy fonálvéget, vagyis egy whiskerset abból a szimpátiahálóból, amit az imént vetettem rá. Holnap reggel hazamegyek és elhozom az elsőnek szükséges szerszámokat, lemezeket, könyveket, stb.
Elgondolkodva rágyújtottam egy „gyógyfüves” cigire, és rápillantottam a hermafroditára a falon. Mintha vigyorgott volna, vagy mi, művészettörténész ez hun névvel, vagy mi? Egy a kedvencek karácsonyfa díszítői közül a molnároknak? Rokokó Kóri Imre – kórói? Ez a kóré egyik változata, ezt ismételték az ISETNEK, istenek miért hagytatok el engemet? Apokrif gyilkosságot Andrássy utcával, besenyővel, postával, perecessel, Romániával, németekkel, boltba járni tanuló új németekkel, japán bachosokkal végig Bertalan utcai kormányával a Révész utcának.
És a Mária Magdalénai Magdolnákat is meg kell nézni. Kettő kivételével felemelték a prostit. Mária főhadnagyos likvidál-vikidál-koppány gyilkosainak az orosz főpap vonalával és csapásaikként. Visszafelé viszont pus-kás volt, ebből kása 666-tal és reikivel. Megyek az időben vissza Lengyelországgal és rendőrségével a rendetlen vaskoros tömeggyilkosoknak, hiába, ő szuperből van Katalin néven. Színben, mint az istenek, miért hagytatok el engem patak-keresztrefesztítésben? Illetve Szendreinek Barcikán, aki az olajfák királyaként volt ismert, aki ismétlésben folytatta napraforgós forgószeleit emberi gyilkosságokkal?
Ekkor már itt volt Pácinból Ádám Erzsébet és b. kutyájuk lila ládával. Öcsém lila árnyékkal, melybe belelépett születésekor. Lila akácos ív volt ez kelet üzenettel, a halálhangos Molnár Rózsa és Godzsák Ildi, a boszorkánytökös rabszolgafelkelésének kezdetén. Ne felejtsem elhozni Porta Phytognomonicáját, de leginkább Wierus Hexen und Unholdenjét, amiben le van írva a pokol birodalmának 572 fejedelmének valódi neve a gúnyneveikkel egyetemben, és 7405906 egyéb démon, valamint a legendás Liber apologeticus de Pseudo-Monarchia Daemonumját, ami az egész hivatalnoki hierarchiát és struktúrát bemutatja egyfajta jól lefejthető persziflázs keretében. Jelentős könyv, mondhatom, fedelén vörös és zöld körrel, ha kinyitod gyereksírást hallasz, mint nemi csapást, ami engem is megtámadott Rácz Melinda maffiájával, mivel együtt ketten gyilkolnak a cigányok hullaládájaként Oroszországnak. Bérgyilkosságban Kiliánnal és a Szankó- féle gennyes kutyákat sétáltató rendőrséggel. Indicia Magiaet kezdeményeztek ellenem. Ezek PAT csapásai a szlovák Takács sátánka és a Kertész svéd temetői Kutasi Anikónak is, valamint buzi szerb osztályának.
Kupák. Több ónkupa: véres Kupai Jánost jelenti egyiptomi csontváz völgyéből a perceval legendában, és Klingsort, a magyar csuhásmagistert a Trisztán és Izolda Nagykarolai vérsátánista vonaláról.
Új bardó a halál szövetségében: Barcikának Zalatnai és a vörös-fekete buzi-Brigitte Bardot a maguk amerikai gyilkos elméjükkel. Mindkettő nudista- buddhista, dalai lámás börtön patológiája hordaklánoknak, tulipán fehér lovas elme csapásai Begaláné anyakönyvvezetővel az élen a Révész utcából, akkori kormányzatával, Lukács bíróval, Barna Gabriellával a mályi központból. És ne felejtsem Zubornét sem fekete fülű fehér Bimmel, buzogányzubbonyos logarléccel, és Adameket, a vörös kecskével induló buzijaival a bírósági és ügyvédi vonalakról. Az egész megye a jeruzsálemi békesség virága fehér lóval, de a massachusettsi Salem királyságából a sál az Emánuellé volt.

(Az otthon keresése)

Egyszerű, hétköznapi feladat volt: hazamenni és elhozni a cuccaimat. Ha tudtam volna, milyen nehézségekbe ütközök, fel se kelek aznap reggel.
Úgy időzítettem, hogy nyolc óra után érjek oda, mert tudtam, hogy Éva akkorra már elmegy otthonról. Valamiért nem volt kedvem találkozni vele. Amikor beléptem a Temető utcai tömbház lépcsőházába, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy márványoszlopos, tágas csarnokba jutottam, innen nyílt a lakás, tehát a földszintről. A hatalmas nappalit sok kisebb, de mégis kényelmes háló vette körbe. Modern és új lakás volt, mégis a belakottság és az otthonosság érzését sugallta. Valami torokszorító boldogság félét éreztem, ahogy jártam körbe a szobákat. A bútorok és egyéb tárgyak meghitt emlékeket idéztek fel bennem, és az egész lakásnak volt valamiféle ragyogó térdimenziója, ami mellé beúszott az idő is, mert kezdtem úgy érezni, hogy évek, sőt évtizedek hullámzanak át tudatomon. Néha gyereksírást, máskor kacagást véltem hallani, néha szomorú, máskor boldog voltam, mintha a múltból csak a puszta emóciók maradtak volna meg, de mégis valahogy érzékletesen, kézzelfoghatóan. Aztán a pozitív érzelmek lassan eltünedeztek, s maradt egy mély szomorúság, úgy tűnt, állandó jelleggel. Ha ilyen intenzív érzés lep meg, általában felébredek, és most is ez történt.
Miután leküzdöttem ébredés utáni merevedésemet, elhatároztam, hogy hazamegyek és elhozok néhány cuccomat. Úgy időzítettem, hogy nyolc óra után érjek haza, mert akkor már Éva elmegy dolgozni. Mégis hamarabb értem látótávolságba. A feleségem és apósom a ház bejárata előtt beszélgettek. Megvártam, amíg mindenki elmegy a dolgára, és óvatosan megközelítettem a tömbházat. A lakás már az emeleten volt, szintén három dimenzióban, de a magassági koordináta tengely nélkül.
Ezt, jó lehet az idő, mint plusz dimenzió helyettesítette, tehát valójában egy alaprajzról volt szó. Egy alaprajzon csámborogni eléggé kimerítő dolog, mert a saját magam térbeli kiterjedése antagonisztikus ellentétbe áll az alaprajz két dimenziójával. Az ilyen fizikai fáradságtól általában fel szoktam ébredni, és most is ez történt.
Felkattintottam a villanyt, és kimentem pisilni. A homlokomat a falnak támasztottam, a testem középső részét pedig fölfelé és hátrafelé emeltem, így valahogy sikerült merev, de érzéktelen péniszemet a kagylóba irányítani. Vékonyan, és éppen ezért hosszan pisiltem, miközben arra gondoltam, hogy elmegyek a Temető utcai lakásunkba, és elhozok néhány feltétlenül fontos cuccot.
Úgy időzítettem, hogy nyolc óra után érjek haza, mert akkor már Éva elmegy dolgozni. Ez a lakás leginkább V. T. Leányka utcai házára emlékeztetett, normális négy dimenzióban, de az utcára néző szoba, amelyhez egy titokzatos lépcsőn lehetett feljutni, olyan volt, mint egy harckocsifülke és egy fáskamra hibridje. Ahogy kinéztem a kukucskálón, láttam, hogy az előkertben fák nőnek ki a földből percek alatt. Elfogott valami családias érzés. A ház hátsó, tehát lakott részében Éva tett-vett, a gyerekek úgy nőttek, mint az előkertben a fák, nekem meg itt kell senyvednem ebben a harckocsifülkés fáskamrában. Ha ilyen szánalmat érzek magam iránt, akkor rendszerint fel szoktam ébred, és ez történt most is.
Felkeltem és bekaptam a tegnap esti maradék csillagnyáklevest. Ahogy mélán kanalaztam a kocsonyát, bal kezemmel a nadrágom zsebén át megigazítottam megenyhült férfiasságomat. Bal oldalra, ahogy kell, a szív irányába. Közben sorba vettem az aznapi teendőimet. Először is haza kell mennem, és elhozni néhány cuccomat. A holdoltárt, a lombikokat, néhány könyvet, stb.
Úgy időzítettem, hogy nyolc óra után érjek haza, mert ekkor már Éva elmegy dolgozni. Már a harmadik emeleten jártam, amikor hallottam, hogy nyílik a lakásunk ajtaja. A feleségem és az apja léptek ki, én pedig gyorsan behúzódtam a villanyóra szekrénybe. Nem vettek észre, és amikor elhaladtak előttem, hallottam apósom vigasztaló szavait.
Félve az újabb csalódástól, óvatosan nyitottam be a lakásba. Persze ez sem a mi otthonunk volt. Valahogy kisebb vagy nagyobb volt, tágasabb vagy szűkebb, modernebb vagy lerobbantabb, egyszóval, nem az igazi. Nem akarok több szót vesztegetni a témára, elég annyi, hogy aznap még négy vagy öt lakást látogattam végig, mindegyikben leéltem néhány évet, évtizedet, mire késő délután rájöttem a dolog nyitjára.
Arról van szó, hogy ezek mind úgynevezett lehetőség-otthonok. Évával már többször el akartunk költözni a Temető utcai lakásból, és ezek mind többé kevésbé hasonlítottak azokhoz a lakásokhoz, amiket közösen néztünk meg. De volt két zavarba ejtő kivétel is. Ez a kettő nem emlékeztetett semmire. Vagyis nem emlékeztem, hogy ilyen lakást megnéztünk volna. Rájöttem, hogy ez a kettő az az otthon, amit azzal a két nővel teremtettem meg, akiket, bár akartam, de végül mégse vettem el.
Amikor ilyen megvilágosodásszerű felismerésekre jutok, menetrendszerűen fel szoktam ébredni, és ez történt most is.
Amikor kiléptem Rozi néni házából, még mindig érezem a farkamban egy kis sajgást a hajnali merevedés miatt. Bezártam magam mögött a kaput. Az újonnan felszerelt zárban simán és diszkréten csúszott a helyére a zár nyelve, és én elindultam, hogy elhozzak otthonról néhány cuccot az albérletbe.
A Temető utcai lakásunk a harmadik emeleten volt. Éva már nem volt otthon, a gyerekek valószínűleg oviban és bölcsődében. Mielőtt összeszedem a dolgaimat, gondoltam, elszívok egy „gyógyfüves” nyugicigit a nagyszobában. Belehuppantam a szoba közepén álló koszlott fotelba. Végre itthon, gondoltam, és egy mérhetetlen jóérzés, nyugalom áradt el rajtam. Amikor ilyen jóérzés és nyugalom lep meg, fel szoktam ébredni, de most nem ez történt. Úgy néztem szét, mint aki először jár itt, betűk és szavak bűvkörébe kerültem. Elmém megszédült, negyed századot visszalendült, s a folyton változó mintázatú tapétákon láttam feltűnni a családi fotók, a gobelinek, a batikok színes foltjait... S a bútorokat is, ahogy a falak mentén körbejárnak, mint lassú mutatók, amik évtizedeket mérnek, s ugyanoda cirka ötévente érnek vissza. Mindez a Te műved, Te áldott feleség, Nóra! Akit olyan jól ismerek, s oly régóta már, kinek ismerem minden ízét, nedvét: nappal-illatát, éjjel-szagát; kinek álmát reggel én álmodom tovább, kinek fél szavát magamban kiegészítem, ha túlbonyolítom, leegyszerűsítem az evidencián túlra. Kinek a teste nem eseti látvány, hanem tapasztalat az idő-folyam partján. Mert én láttam hajadat hullani, s a gyökerekben megerősödni újra, s láttam tested titkos hajlatában szemölcsöt nőni, és elmúlni. Igen, nekem kék volt a szemem, neked zöld, s most mindkettőnkké szürke, mint a föld. S a hajam, hogy a hajadba nőtt, felcsavart egy taszító-vonzó erőt, melyből nincs menekvésünk; arcunkra ráncokat egymásra és egymásnak vésünk... De az évek, mint fraktál felhők gomolya szemünk tükrére hiába ül, ha a reggeli rohanásban illatos csípőd, mintegy véletlenül ágyékomhoz ér, és melled szedrén egy vízcsepp még megremeg, és mi nevetve kérdezzük egymástól meg: „ Mikor leszünk már Te az enyém, s én a Tied?”
Amikor ilyen esztétikusan erotikus álmom van, akkor többnyire fel szoktam ébredni, és ez történt most is. Hál istennek nem az Rozi néni albérletében, hanem a fotelben, amiben úgy tűnt, elszundítottam egy kicsit. Furcsa volt, mert Nóráról nem szoktam álmodni, főleg nem erotikusat. Nóra? Miféle Nóra? Ezt kérdeztem magamtól riadtan, hiszen a feleségemet Évának hívják, és nem Nórának. A képekre pillantottam a falon: egy ismeretlen nővel voltam mindegyiken, akit ezek szerint Nórának hívnak.
Ha megint csak álmodok, akkor most fel kell ébrednem; az ilyen érzelmi megrázkódtatások rendszerint felébresztenek.
Gyorsan összekapkodtam a dolgaimat egy óriási sporttáskába. A lombikok összekoccantak benne, a holdoltárt úgy kellett belegyömöszölni. Nem is emlékeztem, hogy van ilyen hatalmas sporttáskánk. A vállamra dobtam az irdatlan motyót, s mint akit űznek, elhagytam a lakást.
Nem kis nehézségek után értem haza, már késő éjszaka. Szerencsére nem a padláson keresztül, mert evvel a gigászi pakkal elég bajos lett volna a keszonmászás. Egyszer csak ott találtam magam a kapu előtt. Mi az isten?! Az új zár nem akart kinyílni. Tisztán emlékeztem rá, hogy reggel milyen olajozottan záródott be. Most meg nem akar nyílni!
Még jó, hogy mindig van a zsebemben, egy maroknyi ezerjófű, más néven boszorkányfű. Ennek varázsereje kinyit mindenféle lakatot, zárat. Hasznos holmi az ilyen esetekre. Erre úgy tehetünk szert, ha beszögelünk egy harkály odúját, és ez egy bizonyos növényt hoz akkor és a zárólap felé tartja, de nyomban le is pottyantja azt, és fel lehet venni a földről.
Rásuhintottam a hervadt csokorral, mire orvosságszagot orrontottam, és a zár kikattant, ahogy kell. Már csak a dohos előszobán és a mérges leheletű pöfeteggombáktól tarka udvaron kellett átvágnom, és otthon voltam. Futó pillantást vetettem az androgünre: fejét térdei közé lógatva szundikált. Belevetettem magam a hideg ágyba, és azon nyomban elaludtam.

(Egy rémes álom)

Erőteljes üldözöttség érzés. Egy piros, fekete, sárga színekre festett elárusító kordét tolok magam előtt. Mintha menekülnék valami vagy éppen valaki elől. Kihalt utcákon, néptelen tereken nyiszogok át. A forgó hintókerék alatt az aszfalt feltöredezik, valahogy úgy, mint a jégtörő hajók hasa alatt a sarki jég. Valami nyugodt, békés helyet keresek, ahol kipakolhatom portékámat. Valószerűtlen helyeken vergődök át: lezárt árkádokon, patakparti házak függőfolyosóin, ingatag pallókon át az iszapos, hideg vizű patakon. Egy derékig leomlott torony tövében végre úgy döntök, ez az a hely, amit kerestem, ide már nem követhet üldözőm. Bár nincs éjszaka, de a fényviszonyok olyanok, mintha napfogyatkozás állna be. Már kezdek kipakolni, amikor szemben velem, de kissé oldalt, egész közel a torony bezárt ajtajához, meglátom Mirandát. Már tudom, hogy ő az aki elől menekülök. Szívem dübörög és hideg verejték lep el. Ő nem néz rám, hanem némán hajlongva rakosgatja áruját, de minden mozdulata azt sugározza felém: lásd itt vagyok, tőlem nem menekülhetsz soha. Ez a árnyékszerű, hajladozó pakolgatás maga a megtestesült fenyegetés. Nem túlzás, mintha maga a Halál rakná ki gyanús kupacokban istentelen, blaszfémiás dolgait. Bokáig érő feketén csillogó bundában van, amely szinte hullámzik amorf teste dudoraitól. Nyakában súlyos akantusz lánc.
A látvány annyira ijesztő, hogy azonnal visszarakodok. Olyasfajta rettegés áraszt el, mint a halála előtti percben érezhet az ember.
El, csak el innen, gondolom, és újra tolom magam előtt a taligát, az keservesen nyikorog, egyre távolabb kerülök a centrumtól, olyan helyeken járok már, ahol nemhogy turisták nem nem járnak, de még nekem is ismeretlenek. Egy szűk, úgynevezett csurgató közön tolom fel a kordét, ami rögtön be is zárul mögöttem, ahogy felérek a domboldali utcákra. Egy ritkás növényzettel borított beépítetlen térségre jutok, ahol mintha valamiféle vásár vagy búcsú kezdene kialakulni. Mindenféle árusok szállingóznak elő. Megnyugvást érzek, kezdek kipakolni, amikor tíz-húsz méterre tőlem újra meglátom Mirandát. Ugyanazokkal a néma, fenyegető mozdulatokkal pakolja az áruját, mint előzőleg a toronynál. Szétnyíló bundája megmutatja donga lábait, s bár cipőben van, de kétségem sincs, hogy lábai nem emberi lábban, hanem patában végződnek. Most éppen a szomszédjával vált néhány szót, miközben úgy tesz mintha nem látna engem, mintha nem akarna tudomást venni rólam, de én tudom, hogy minden gesztusa nekem szól: menekülhetsz akár a világ végére, tőlem nem szabadulsz, míg élsz.
Nem hallom, de látom, hogy beszél. Amikor Miranda beszél, akkor szájnyílása közepén, az alsó és felső ajka között, egy nyálból való szál keletkezik, valamint szájzugaiban fehéres nyáltajték gyűl össze. Már ez is elég elborzasztó, de ez semmi, ahhoz képest, ahogyan nevet. Ilyenkor ajka nem felfelé kerekül, ahogy normális emberek nevetni szoktak, hanem éppen ellenkező irányba, lefelé görbül. Ez, valamint egész arcberendezésének sötét, démonikus jellege, fenyegetést árasztó, félelmetes jelentőségekkel súlyos monoton mozdulatai arra késztetnek, hogy újfent menekülésre fogjam.
Újra az utcákon. De hiába minden, tudom, élethosszig tart ez az üldöztetés. Sehová nem menekülhetek, mindenhol megjelenik előbb-utóbb Miranda, mert ő az én fátumom, balsorsom sötétlő árnya. Közben ősz szakállam nő, a fakerék küllői kirohadnak, kordém belsejéből családom dörömböl, és fojtott hangon, szinte nyöszörögve esdekel: Apa! Apa! Adj ennünk, éhesek vagyunk! Várjatok csibéim, válaszolom, mindjárt kaptok enni, mindjárt, csak még egy kicsit tartsatok ki, csak egy kicsit még...
Közben a város főterére érek. Kiszedem családomat a kordéból. Olyanok mint három különböző méretű cserép Buddha. Óvatosan leteszem őket a repedezett térburkolatra. Ölükben összefont tenyerükbe aprópénz hull, német és japán turisták fényképezik őket, de megjelenik Miranda, és patáival ízzé-porrá töri őket. Zokogva, négykézláb próbálom összesepregetni puszta kezemmel porrá vált családomat; három kicsi, szánalmas kupac lesz belőlük, de ekkor szél támad, és az elhordja őket az utolsó szemig.

Egy nagyot kiáltok, és verejtékben úszva ébredek föl Rozi néni albérletében.

(Másnap. Beszélgetés Rozi nénivel)

Tehát ez is egy jövőbe mutató álom volt. Az ilyen mantikus álmoknak a sorsa az azonnali felejtés. Különös idegenségével az elme nem tud mit kezdeni, az álmodó egó nem tudja magára vonatkoztatni, tehát elfelejti vagy a tudat alattiba száműzi. Csak egy későbbi élethelyzet, tapasztalat hozza újra felszínre, de akkor már minek, hiszen a múlt, amiből a jelen következik, már megmásíthatatlan.
Ez az álom, akkor legalábbis, nem zavart. Ami különösebbnek tűnt már jó ideje, az a napszakok változatlansága. Mintha mindig csak éjszaka, vagy késő este, legfeljebb kora hajnal lenne. Azt tapasztaltam, hogy azóta van így, amióta itt lakom. Tisztán emlékeztem, hogy a múlt héten még jól fejlett, napfényes nappalokban volt részem.
A másik: az évszakok kérdése. Eddig úgy gondoltam, hogy reménytelen ősz van. Azért gondoltam ezt, mert múltkor, mikor kinyitottam az ablakot, hogy a spalettákat kihajtsam, kövér, döglött nyári legyek tömkelege hullott gyászos kopogással az ablakközbe. Viszont most rügyrakéták nyílnak a csupasz ágakon, az esőnek szerelem íze, a szélnek remény illata van. Mégis március lenne inkább? De akkor hová tűnt a tél, a maga op-artos művészetével? Lehetséges, hogy nem vettem észre, hogy jött, és el is múlt?
És mi van, ha az idő visszafelé folyik (már ezen se csodálkoznék); akkor viszont a nyár kerülte el valahogy a figyelmemet.
Végül is, mindegy. A legfőbb gondom mégis az, hogy értelmetlenül és haszontalanul telnek napjaim. Már harmadik napja vagyok itt, ha jól számolom, és mit tudok felmutatni?
Egy szemtelen, néha nyíló, néha nem nyíló zárat, néhány zavaros álmot és egy sportszatyornyi limlomot, amiről az se tudom, kitől és hogyan hoztam el. Ennyi.
Ideje volna már valami értelmes, komoly dologba fognom. Például elkészíthetném a varázstükröt, gondoltam, miközben arcomat vizsgáltam a fürdőszoba légyszaros tükrében. És, hogy az elhatározás még nyomatékosabb, visszavonhatatlanabb legyen, mintegy megpecsételve azt, arra gondoltam, hogy levágom a pofaszőrzetem. Az óarany Yin-Yang a szakállamban, már erre a gondolatra is, idegesen örvényleni kezdett. Máskor is megfigyeltem, hogy familiárisaim mintha megéreznék a gondolataimat. A múltkor is mi történt? Arra gondoltam, hogy olvastam valamelyik könyvemben, hogy úgy is meg lehet tudni a príma matéria démonának a nevét, ha néhány csepp vérünket egy pergamenre eresztjük, és ebbe egy pók letépett lábát dobjuk. A rángatózó láb szépen szétmaszatolja a vért, vagyis kiírja az illetékes démon nevét. Amikor ezt gondoltam, Icám rögtön eleresztette a fülcimpámat, lepottyant, és eliszkolt egy falrésbe.
Szegény Yin-Yangom is hattyúdalt énekelt, amikor levágtam, de utána valahogy frissebbnek, tettre készebbnek éreztem magam. Bekopogtam Rozi nénihez, és megkérdeztem, hogy mit szólna ahhoz, ha a külső szobában berendeznék egy kisebbfajta kémiátriai laboratóriumot.
Először mereven elzárkózott, de amikor elmondtam neki miféle ezoterikus terveim vannak, miféle misztikus művészettel foglalkozom, éreztem, hogy felkeltettem az érdeklődését. Pláne, amikor megpendítettem, hogy a panácea, vagyis a Tinctura physica elkészítésekor, mintegy melléktermékként a transzmutáció és projekció során Aurum nostrum keletkezik, főleg, ha van némi operment, azaz risagallum is az ember keze ügyében. Mintha kínaiul beszéltem volna neki, de lenyűgözte tudásom a témáról. Kérte, hogy magyarázzam el, miről is van szó. Szóval, arról van szó, mondtam neki, hogy aranyat lehet csinálni bizonyos bonyolult transzmutációkkal, ha van az embernek elégséges mennyiségű aranya. Észrevettem, hogy az arany szóra mohón megcsillan a szeme. Mégis, mennyi lenne, kérdezte, az a elégséges mennyiség. Minél több az arany, mondtam neki, annál többet lehet belőle csinálni.
Szó szót követett, végül is megegyeztünk, hogy odaad nekem egy maréknyi aranytallért a kísérletek megkezdéséhez. Ugyanis felvilágosítottam a jámbor asszonyt, hogy a sikert azért nem garantálhatom, legalábbis nem azonnal.
Ezután még elbeszélgettünk erről arról. Többek között megtudtam, hogy miként tett szert erre a jövedelmező üzletre, vagyis a talizmán és amulett árusításra. Ez úgy történt, hogy néhány évvel a Nagy Változás előtt, azaz a párizsi forradalom és a prágai események előtt, egy asszony jelent meg Egeria várának lépcsőin. Kis asztalkáján amuletteket és talizmánokat árult. Rozália néni valahogy kapcsolatba került vele, és pénzt adott kölcsön neki. Egyszerű és közismert praktika ez arra, hogy valakit rabszolgánkká tegyünk. Ez nyár elején történt, persze a szezon elmúltával a nő nem tudta megadni a tartozását. Rozi néni nem is forszírozta, hanem az árukészletét kérte az adóságért cserébe. Az asszony eltűnt, és a következő évtől már ő árult a helyén. '68 után az emberek érdeklődése, talán az elbukott forradalmak következtében, az ezotéria irányába fordult, babonássá lettek, valami eszelős, paralogikus hit ütötte fel a fejét, vagy inkább a seggfejét. (vö. németül: Glaube = hit, Aberglaube = tévhit, vagy Afterglaube = farhit, segghit)
Ez a körülmény, valamint Rozália könyörtelen üzletpolitikája, vagyis, hogy nem tűrték meg a konkurenciát (a konkurenciát intrikával és rágalommal, e két jól ismert mentális technikával rövid úton elintézték), azt eredményezte, hogy pár év múlva nem csak, hogy két házat vettek meg a városban, hanem a hetvenes évek közepére már jutott egy nyaralóra való is a Pannon tenger partján. Miranda itt töltötte lánykora szép nyarait; itt és otthon, Egeriában cseperedett fel, s lett lusta, akaratos fruskából beképzelt és egzaltált nagylány. Már említettem, hogy bigottan vallásos légkörben nőtt föl, viszont tele volt elfojtott szexuális késztetésekkel, és ehhez még hozzájárult származása miatti kisebbrendűségi érzése. Talán, hogy kompenzálja ezeket az ellentétes körülményeket és erőket, nyúlt Miranda a könyvek felé. Először csak a szokásos pöttyös és csíkos lányregényeket, később válogatás nélkül elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Fantáziavilágba menekült, de hiába olvasott el akárhány könyvet, kultúrát nem tanult belőlük, és művelté sem vált. A tanulságokat nem szűrte le, és nem építette be jelleme szilárduló csontvázába, sőt még inkább zavarttá tette.
Annyira önteltté és gőgössé vált, hogy amikor, ha szabad így mondanom, eladó sorba került, kijelentette, hogy ő csak egy keresztény katolikus úriemberhez hajlandó hozzámenni, de mivel igazi keresztény katolikus úriemberek ez idő tájban csak Itáliában teremnek, ő csak egy olasz férfivel tudja elképzelni az életét.
Amikor a néni ezt elmondta nekem, már akkor sejtettem, hogy ez így nem lehet igaz. Ugyanis mások szerint Miranda egy egyszerű, tizenkettő egy tucat, digózó luvnya volt. Ami később bizonyossá vált; évek múltán valaki említette, hogy látta hajdanán Mirandát a Tagóre sétányon andalogni egyedül, egy fűzöld miniszoknya volt rajta, nyakában fekete akantusz lánc, és a szemtanú szerint, a lába nem érte a földet. Biztos voltam benne, hogy ez színigaz, mert nála a vallásosság csak egy póz, ő valójában boszorkány szeretett volna lenni, és az is lett.

(Vessző)

Tudni kell, hogy amit eddig megtudtam Mirandáról, az nem ezen a beszélgetésen derült ki. Bár házinénim sok mindent elmondott testvére lányáról, de akkor engem a legkevésbé érdekelt ez a fél cigány, fél zsidó némber. Nem értettem, mi közöm van hozzá! Az előző éjjeli álmomat, azt a rettenetes-patatiprásosat, felébredésem pillanatában már el is felejtettem. Akkor nem is gondoltam, milyen szerephez jut ez a bestia a jövőben, vagyis az ÉN eljövendő életemben!
Azt is csak hetekkel, hónapokkal később tudtam meg, hogy végül is sikerült kikapnia egy olasz ficsúrt, nem is akárkit, egy állomásfőnöknek a fiát. A szerencsétlen elvette, és magával vitte hazájába. Itt kezdett hát új életet Miranda, de dolgok, ahogy várható volt, rossz irányba fordultak. Az ifjú feleség természetéből adódóan rettentő lusta volt: naphosszat csak heverészett, olvasgatott, amit ez a merőben keresztényi család , mondhatni, nehezen tolerált. A szorgalmas, dolgos férj, egy ebéd előtti imával egyetemben, kiosztott néhány pofont Mirandának, és a házasság másfél év után felbomlott. Nem tudom, hogy így történt- e, ugyanis nem voltam jelen, mindenesetre a keresztanyja mást mondott a dologról. Jelesen azt, hogy a férj ivott. Ennyi. Elég szűkszavú közlés volt, elharapott mondattal a végén, tapintatosan nem forszíroztam tovább az ügyet.
Az olaszbarát hölgy tehát újra itthon, szezonban, áprilisban és májusban, Rozi néni és férje amulettjeit és talizmánjait árulja az erőd hídján, a nyolcvanas évek arany nyarait a Tó partján tölti, miközben bele-bele kóstol a néni gyakorta váltakozó albérlő fiúiba. Az egyik aztán jó partinak bizonyulhatott, mert Miranda rátette a pórázt. Ezután már együtt jártak le a Pelsea partjára. Natürlich autóval, Gyuri bácsi vezetett, a hátsó ülésen a szerelmesek enyelegtek. De ahová mentek, az a villaház már nem ama régi volt. Rozi néniék, ugyanis azt valamiért eladták, de helyette vettek egy másikat, nem messze ettől. Egyszer, amikor éppen a régi ház előtt autóztak el, Miranda felsóhajtott: Ah, csak itt, itt voltam én boldog, amikor még kislány voltam! A család együtt... és azok a kártyacsaták... Rozi néni és Gyuri bácsi egymásra néztek, és másnap visszavásárolták Mirandának a régi villaházat.
Amikor a néni elmesélte ezt nekem, nem értettem, hogy lehetett ennyire naiv, hogyan hihette el ezt a szemforgató, szende ármányt, de valószínű, hogy már ekkor is Miranda mentális hatalma alatt állt. Nem mintha akarva akart volna boszorkány lenni, sőt ő maga a jelen pillanatban se hiszi ezt magáról. Génjei, nőstény mivolta, fogékony fantáziája, hajlama a vizionálásra és férfigyűlölő természete predesztinálta erre. Jó érzéke volt a misztikumhoz, a természetfölöttihez, és keresztanyjában mesterére talált.
Érdekes, hogy bár nem ismertük egymást, tanulmányainkat szinte párhuzamosan végeztük: amíg ő stúdiumokat vett intrikából és rágalomból, a diabolica-satanica sötét oldalán, én poézist és varázsigéket bifláztam, amikor ő szemelverést és fűzőzsinórkötést, én hermetikát és asztrológiát tanultam, s amíg én a rózsabot forgatás mestere lettem, ő a tolvajlásé.
Zsebemben Rozi néni aranytallérjaival visszatértem a szobámba. Az első pillantásom a poszterre esett: a leláncolt hermafrodita eltűnt. Csak fehér nyoma ásított. a falon.
Mi történik velem? Velem történik mindez?
Lelkem leveleit hullajtó fához lett hasonlatos, és valami baljós előérzet kerített hatalmába.
Sejtettem, hogy valami titokzatos befolyás alá kerültem, valami sorsfordító esemény vagy eseménysor vette kezdetét. Az idő képlékennyé vált, a város, mintha kifordult volna önmagából, elszaporodtak a koldusok, és a tornyok, az utcák, a terek, a patak, minden káoszban. Az emberek amulettjeiket, talizmánjaikat szorongatták, szorosan összeforrt ajkuk közül imák és átkok préselődtek ki, a nyakukra vetett póráz meglazult. Ki kell derítenem, gondoltam, mi történik itt valójában, épp ideje elkezdenem a Varázstükör építését. Az majd megmutatja a valót, a Hold nem hazudik, gondoltam. Most azonnal el kell indulnom, és összeszedni a hozzávaló lunaritásokat, de előbb még beugrom a Náciba; Lajos biztos ott van, rég láttam, legalább dumcsizunk egyet, és megiszunk pár pohárkával,