Csak kérdezek
Minek panaszkodjak, sírjak, zokogjak, s főleg kinek, miféle üres fantomoknak, minek a jaj -, a panasz -, a zokszó, mindez, mondd, mire való, minek verjem a vers-téglák közé habarcsnak is még, hisz’ magányos a csillag mer’ rejti az ég, hisz’ magányosak a hatalmas fák (ó, nincs náluk magasabb magányosság!), mégse írnak leveleikre verseket, csillagfény se üt soha sebet, csak a bolond költők próbálnak nagy szemeikkel rajtuk látni át; arany, rőt, vagy ezüst betűket silabizálnak s írnának róla, persze, elégiát… mindenben valami titkos értelmet keresnek, fiatal lányt adnák a hold arájának… minek ez az eszelős igyekezet, mindig újra s újra belefogni, ki vagy mi lesz ettől több, ég alatt s föld fölött, elmagyarázni a magány természetrajzát, a vágy s elvágyódás filozófiáját, a szerelem algebráját s mindezeket egy tetszetős versbe dadogni, kinek kell, hogy merengve sorsom fölött sorsára ismerjen, érzéseimet érzéseire cserélje, az enyémet a magáé helyett élje, zavaros kútból tiszta vizet merjen, ki várhatja el, hogy léte nagy kérdéseire végül is egy vers feleljen, hogy az évszakok ilyen-olyansága, időjárás, természeti jelenségek, vadak, virágok, madarak szomorúsága hangulatom determinálja, s e megváltozott tudatállapot ürügyként szolgáljon s késztetést érezzek teleírni egy üres lapot? Kinek kell a más búja-baja, ha a sajátjával is tele a puttonya, minek fantáziákat lebegtetni, szeretve átkozni, átkozva szeretni, társat, aki mit tehetsz, elhagyott, felmutatni az összefüggések szálját, ami a káosz szövetébe futott, vagy amit csak te látsz, az alatt, holdsugarat, ami betörte az ablakot, házat, hazát s annak annyi táját, azt a piszok társadalmat, ha rezzenetlenek a Hatalmasok… Megváltoztatta-e egyetlen nyomorult életét egy vers, lettlégyen az bármi szép? Nemcsak játék ez az egész? De a játéknak haszna van: az ész fejlődik, nemesül a lélek, de mutass valakit, aki mondhatta: verset írok, s ebből megélek. Múlton merengni? Ott nincs már valóság; minden kilúgozott s átszűrt: avar alatt kacsosodó szőlőág, melyen eleve aszott bogyókat szül a fürt… Hát ne panaszkodj, ne zokogj, ne sírj s főleg, ha nem muszáj, ne írj! Mert régen széthullt mi egykor Egy volt, hát csak nézd, nézd milyen szép a Hold, s örülj, hogy élheted az életed… Én nem tudom, csak kérdezek.
|