Ámulva a nagy égbolt alatt
Ámulva a nagy égbolt alatt, feküdtem egyszer hanyatt, s mintha a fenti mélyből Ariadné engedte volna le a fonalát melyre, mint olvadt viasz tapadtam gyertya kanócára, Én, az Élet Császára, éreztem, nincs remény és vigasz, csak emelkedő tarkó és váll, hogy testem felfelé gravitál, hogy lebegnem kell e rét fölé, mert a szív mindig szomorú és mindig fáj és fölöttem mindig blue a sky, és az ég szeme mindig Ariadné – amit el kell vesztenem az csak a testem, és most se kell a kék(index t)- ségbe esnem.
|