Mintha a halállal volna beojtva
nem a karosszékben ül
a szék tartja lélegzett-visszafojtva
száradt csokor mely szerteszét dűl
ezüst szalagát egy kéz kioldta
és nincs váz és nincs váza
dől erre és dől arra
de leginkább előre
könyökét támasztva térdére
homlokát temeti tenyerébe
aki már nem különböztet meg
bal és jobb kezet
csak még élő csak már halott kezet
nem küzd nem lázong elmerül
fél-eszméletlenségbe és újra felriad
nem kapaszkodik arcok reményébe
legbelül
elmenne arra amerre a halál csermelye fakad
látogatói foszló formák szétfolyó időben
árnyak kísértetek
nem hús-vér emberek a kórterem csöndjében
néha kinyúl megérinti kabátjuk szövetét
néha egy zseb rése
néha egy azonosító lapocska plexi-fénye
élesedik ki a kásás fájdalom ködéből - -
itt ülök vele szemben és nekem kín
hogy nem enyhíthetem kínját
mit tegyek mondjak egy imát
de hát imádkozni sem tudok
meg nevetséges is lenne épp most
hol volt ő a hosszú évek során
fülébe mért nem akkor suttogott
hogy ne tedd ez vagy azt egykomám
vagy ne így vagy ne úgy
vagy mindig suttogott csak ő nem hallotta meg szavát
mindegy már inkább
mondogatok magamban egy mantrát
egy gyógyítót és elképzelem hogy beburkolom vele
és a transzcendentális sík langyos homokja
gyémántszemcsékben hull s szikrázik fel agyveleje
elhagyott üres termeibe…