December 15. Leszállt az est.
Az égen egy hideg, betegesen hóka
felleg már hetek óta.
Mint egy holttest,
mint egy eldobott paróka, ősz konty
csüng a fejünk felett.
Se hold, se csillag-szegek,
csak ez a merev géprongy.
Ki tette ezt velünk?
Ki szegezte ezt fejünk
felé? A Kárpát-medencét
beborítja; érzem jegecét.
Szinte fáj ez a hideg felleg,
ráadásul belőle valami permetez...
Közhely: ilyenkor a szív nehéz.
Nézek Keletnek: Ukrajna:
Mérgezések...
Esküszöm, mintha az Ember
a saját mentális középkorába zuhant volna.
Mint a bojárok, cárok idején.
Nézek Északnak: Szlovákia:
A Tátra oda.
Ráadásul hallom a rádióba':
cseh szeizmologusok szerint földrengések
rázzák majd meg a Cseh-medencét.
Ja. Majd egyszer.
És Délnek? Oda minek nézzek? - :
magyar-verések.
A mi fejünk felett pedig
ez a monoton felleg.
Alatta pedig az emberek szaladgálnak
vásárlási lázban: giccs-óceán,
média posvány...
Megyek...
mintha minden mindegy volna,
megyek,
mintha valaki hátulról tolna,
érzek egy hideg kezet,
csak árnyékom követ,
mint rakoncátlan gyermek
hol mögöttem vonszolódik,
hol meg elém siet.
Közhely: ilyenkor a szív nehéz,
pedig üres... kiüresedett,
mint országosan a szakszervezetek.
Most hirtelen,
kutyám megáll...
megrázza magát,
mintha kirázná magából a sötétséget...
Nem tudom, mintha zokogna valaki bennem,
aki tőlem független,
hogy jó volna egy társ, valaki, egy lény,
akit szerethetek, aki viszont szeret,
akit ebbe a versbe beemelhetnék
s akinek olyan lennék én,
mint Kosztolányi költészetében a lámpafény...
Hiú remény. Ki mutat utat?
És egyáltalán, mit jelent lenni?
Pedig szép, cizellált haikukat
fogalmazok mostanság magamban.
De nem írom le. Hagyom őket ellebegni.
És ez valahogy szebb.
Érzem ezt.