Kérded: mi történt ma reggel?
Elmondom hát, ha érdekel.

Két álomfogóm van, tudod;
nos, az egyik álmot fogott.
Az, amelyik finomabb, szebb,
mívesebb munka, kecsesebb,
melynek hálója oly finom,
mit pók sző erdei alkonyon.

Az, melynek színesre festett
porcelán gyűrűcskéiből három pár
andokföldi kondormadár
begyének fehér, pihe tollát
lengeti a szél, s kékre festi az estet.

Kék volt az álom is, halványkék,
mint a derült, nyári ég.
Láttam rajta: nagyon régi, nagyon ó,
de megfogta az álomfogó.

Tenyerembe volt már a harmattal ázott;
zümmögött és kaparászott,
de nem hasonlított bogárhoz, madárhoz,
se valamihez, se máshoz
bár tükrözte valahogy az eget,
szava, mint alkonyi nád, zizegett.

Bizony, én ősrégi álom vagyok,
de csapdád, íme, megfogott.
Ezért, de csak néked, elmesélem,
hogy születtem, hogyan éltem.

Majd’ kétezer éve születtem én,
pontosabban: 79. augusztus 24.-én,
valamikor késő délután.
Gazdám szunyókált, vagy aludt is talán,
mikor fordult egyet a kerevetjén,
aztán fordult volna újra,
amikor felrobbant a Vezúv kúpja.

Hatalmas pálmafa nőtt a helyén:
törzse gomolyhamu, izzó por s lapilli az ága,
gyümölcsei hulló tajtékkövek,
kolibriként röppent a láva.

Álmodómat alva lelte
az izzófelhő, s átölelte.
S mert kit alva ér a hirtelen halál,
álma nem halhat meg soha már.

Jaj, nem haltam meg, látod, én,
kit szült derengő elmefény.
Nekem örökké kell már lenni,
mert nem volt időm elröppenni.

Így maradtam én bezárva,
holt elmében, halott testben;
sisteregve jött a láva,
ott maradtam én, az álma.

Futottam volna én,
röppentem volna én,
a szemen át, a szájon át,
de hogy törhettem volna át
a hűlő hamut, a kérges lávát?

Mert három napig eső hullt;
a hamumassza megszilárdult,
így készítve mintegy
természetes öntőformát
a test köré, mely börtönöm lett.

Ó, hogy meséljem el magányomat?
Nem volt nálam magányosabb
senki még égen-földön;
bezárult az üreg-börtön.

Mert eltelt jó pár évtized,
s elbomlottak mind a szervek,
mik belülről gazdám kitöltötték;
nem maradt más csak üresség.

Nem volt más, csak egy barlang,
a lábak és karok: járatok,
csak dohos szag, sehol egy hang,
az ujjak üres csövecskék,
s a karok alagútjában imbolyogva jártam,
míg falát arany-hamvassá
verdeste a szárnyam.

Száz meg száz éven át jártam,
kúsztam, másztam, szálltam,
a Nagy Csarnokot is egyszer megtaláltam,
s a helyen, ahol
egykor a szív lüktetett
hunyhatatlan szemem
a mennyezetre meredt,
egymással párhuzamos véseteket
láttam a falban, félkörívben…
a bordacsontok töltötték ki egykor
e véseteket.

Ó, jaj, talán félezer évig is
nézdegéltem e nem létező bordák
merészen ívelő kosarát,
míg egyszer, nem hiszed el,
régészcsákány ütötte résen át
fény hullt rám, s átölelt.

S aztán követte
valami fehér massza öntete,
de még mielőtt teljesen betöltötte,
mielőtt megtelt volna börtönöm ürege,
én e kis résen át végre
kiröppentem Campania
azúrkék egére.

Azóta a szélben
szabadon szállok.
Hol az égbe tapadok,
hol, mint az ökörnyál
lebegve-lengve utazok.

Nem is tudom hány éve már;
telnek, múlnak az évszázadok,
de legalább szabad vagyok,
ám, meg soha nem halhatok…

Az álom ekkor elhallgatott,
tudtam: a mi időnk letelt.
Tenyeremben szárnyra kelt.
Szállj hát álom, szállj szabadon,
és, huss, kiröppent az ablakon.