Néztelek jó Hold; nyakam is elgémberedett;
szálltál a finoman fátyolos felhők felett.
Mikor fekete tüzű fáklya voltál, nem más;
tintakék égen beállt a Holdfogyatkozás.

Mély s fekete kút voltál Te az éj vizében;
nyikordult vén faliórám: éjfélt kondult éppen.
Mintha Te lennél az éjfél megtestesülése:
Egy korong, mely hideg tűzben sült feketére.

Mintha meghaltál volna, és én is meg veled,
s minden lunaritás, mi Neked szenteltetett
egy szívdobbanásnyi időre meghalt volna,
mikor döbbenten meredt a haldokló Holdra.

Riadtan futott volna lyukába a kis egér,
de forró, kicsi testében megfagyott a vér;
pozsogva bomlott fel egy szempillantás alatt;
csontvázát is elfútta egy hűvös fuvallat.

A hópárduc, mely épp áldozatára dobbant,
ugrás-íve-zenitjén szilánkokra robbant,
s kristálycsöndben, úgy hullt a földre, mint egy kevés,
ritkásan szállingózó, maroknyi hóesés.

Parázsszemű macska két nyújtózkodás között,
hátát púpozva a semminek dörgölőzött,
a fehér ló, a fekete kutya és a hód,
sóbálvánnyá váltak, mint a bibliai Lót.

Meghalt a kecske, a bika, és a pávián,
halálba nyújtózott a fehér törzsű lián,
a farkas, a fehér tigris és a denevér,
mint tetszhalottnak állt meg ereikben a vér.

A rák, a tintahal, a béka és a polip alant;
szemükre a nemlét hideg hulláma zuhant.
A teknősbéka, az osztriga, és a fóka,
mállva hullt szét, mint földből kiásott paróka.

S mind, a Neked szentelt lunárikus madár:
a strucc, a holló, a kacsa, a bagoly, a sirály,
s mind a sok rovar: a légy, a pók, a darázs,
röptükben tűntek el, mint a szikra-parázs.

Láttam a pálmát, s az ezüstös kutyafát,
a szomorúfűzet: éji patakban mosta haját,
a feketeüröm, az izsóp, a fehér rózsa,
a rozmaring, s az apró szirmú kamilla,

s mind Seléné istennő szeme-könnycseppje:
a holdkő, a kristálypala, az ónix, a jáde,
a gyöngy, az ametiszt, a berill, az achát;
ezüst füstté változott, mert Téged halni lát.

S fakultak színeid, mint kimosott ruhából;
a fekete, a fehér, az ezüst és a bíbor,
s a számegyenesről, mint lidérces álom,
eltűnt a 3, a 9, s a 13.

A 28-as is eltűnt, és a 81,
s a 369 is, és a 3321,
s hátrálva eltűnt zodiákus jegyed, a rák,
mert Téged ó Hold, fekete tűzben halni lát.

S repedt a csésze polcomon, majd porrá omolt,
s légneművé szublimált a lenge fátyol,
tükör homályosult, csónak elsüllyedt, háló lenget,
tűnt a barlang, de otthagyta, mi benne volt: a csendet.

Ház az ablakon, ajtó a kulcslyukon kiment,
kötélen a csomó önmagát csomózta meg,
a kötél még gondolkodik: felakassza-e magát,
az árnyék nem tétováz: átlépi önmagát.

Az öreg tó pillanat alatt elpárolog;
iszapjában egy szemüveg, pár rozsdás horog;
szekrényben a nyakkendő, az öv és a sál
keringőzni kezdett, de már haláltáncot jár.

S angyalaid: Gábriel és Levanael,
fekete szárnyaikon veled szárnyalnak el;
s szellemeid: Lunael és Hasmodeus
úgy tűnnek el, mint kanyarban az utolsó busz.

Istennőid: Seléné, Artemisz, Persephoné,
Proserpina, Demeter, Ízisz és Hekaté,
Ceres, Istar, Asterte s maga nagy Hel,
idegesen járkál, ujjperecet tördel.

Mert eltűnt a világból a kerek, az ovális,
a tojásdad, az íves, a konkáv és a konvex is;
s minden mi síkos, hűvös, váladékos, nedves,
hajlékony, csúszós, meszes, ázott és kitines;

s a szánk nem érezte a sós és émelyítő ízeket,
asztalunkról eltűntek a lunárikus étkek:
a tej, a fehér kenyér, a tojásfehérje,
elhúzódott mind, hogy szánk őket el ne érje;

a nyúl, a joghurt; minden, ami nagyon sós,
vagy tengeri, a fehér hús, s minden, mi omlós;
szekrényünkből a fekete és a fehér vászon,
a bíbor selyem eltűnt a zöld brokáton.

S eltűntek az alpakka, nikkel és ezüst kelyhek,
az ódon családi ezüst és kristály ékszerek,
a hosszú, bőszárú és ujjú köntösök,
széles karimájú kalapok, hosszú szárú kesztyűk.

De csak erre a varázslatos percre tűntek el,
aztán boldogan-hemzsegve támadtak újra fel,
s megnyugodva a Hold: úszott tovább az éjbe;
halott-fehér lepke-arc lelkem Styx-vizébe.