Holdsarló fogy...
Holdsarló fogy, holdsarló nő felhasad az éj, s tartalma kiömöl ki a bűn, a hasztalan vágy hullámain ring az ágy lépcsőházak doha-bűze árad a holdvilágos éjbe férfi és nő bukik a kéjbe egy ambrózia illatú valag mendegél magányosan, hallgatag freskós szeme kikapart baljában sarlót, jobbjában virágtálat tart ujján foszforos gyűrűt visel néha megáll, leguggol: vizel hátranéz: egy szőrös kar követi kettő az egyben haját hátraveti árnyéka árnyak közé vész dobókocka hangot ad a penész visít egy koca hosszmetszete freskószeméből bánat lacafacázik egy lacikonyha alatt Laci mászik bujkál, mert rágja a szégyen a szégyennek kolbászzsír szaga légyen nyugdíjas nénikék és taták baktatnak és naptárjaikat lobogtatják az egyikük kezében Szabó Magda Ókútja egy másiknak kezéről csöpög a múltja a harmadik kávézaccot ken az arcára a negyediket fedi levendula illat szára freskós keze száraz hallgatáslevél hideg, éji sarlószél kél s eltűnnek mind, mint a páraköd ha sarkában fagy röpköd s a tócsák vizét bebőrzi aztán bevonja jéggel hiába őrzi pacskoló gyermeklábak melegét s anyák méhe is hiába mond regét freskós, szép mellük hiába ring életáramuk a Föld körül hiába kering s férjeik, a fiatal munkás férfiak örömdalra hiába fakadnak egy életen át, hiába csak adnak, adnak vissza semmit se kapnak egy lófaszt se kapnak csak ezt a hideg, kopár, reménytelen éjt egy Fekete Lyukat ami elnyeli a fényt s elnyeli őket is, a reményt, a fiatalságukat a kezüket, kezükből a baltát, a satupadokat a tenyerüket, tenyerükből szeretőik csókját a csókból az odaadás forróságát a feltétel nélküli szeretet rózsaágát a mosolygást, a jókedvet, a Terv cigarettát a munkásosztály végső harcát amitől nemzetközivé vált, íme a világ amitől nő s fogy a holdvilág amitől arcukra hull az árnyak rácsa s dübög, dübörög a föld kalapácsa.
|