Csak akkor írj, ha nincs jobb dolgod.
Például, ha a legfőbb gondod,
hogy nézegesd a lábujjadat.
Most válaszd ki a legnagyobbat.

A legnagyobbat, az “öreget”,
aztán nézd a nagy, üres eget:
Nincs fent a Nap. S hol a jó hold?
Ennyi elég, most kérj egy lavórt.

Így mondták régen, öregujjnak
a körorvosok, a füstszagúak,
akik kezet is mostak egykor,
mert ha más nem, még volt egy lavór.

Másrészről: mint a tegnapi nap,
mint egy gömb: luftballon-alakzat.
Metszete maga a téridő:
a volt, a most s a jövendő.

Rózsaszín fényt dereng a hártya:
a van, és a lehetne árnya
egymásba úszik a héj alatt,
s e kettőből a most felfakad.

A megtörtént és a nem-történt
teszik elmosottá ezt a fényt.
Tettetett szándék, szánandó tett,
minden, mi meg sem történhetett.

Az elintézésre váró ügyek:
visszasüppedő halott rügyek.
A vágyak mind az égbe szállnak,
a földön csak a tervek járnak.

S amik valóra is válnak,
a belső hártyáról leválnak,
és meztelenül vagy ruhában
pörögnek egy pont vonzásában.

Az igék még ott vannak veled,
de lehullnak rólad a főnevek;
egy kulcscsomód vádlón visszanéz,
elnyeli V. Gábor szinkronszínész.

Két pulóvered közül a szebbik
most egy lány testére tekeredik;
már félig bent is van a lába
egy építőtábor sátorába…

És rácsapódik a színes szövet;
húznád be, de ő már nem követ.
Őt várja, mondja, a balettiskola.
(Vagy az edericsi hold udvara.)

Várj csak, mondod, ezt a pulóvert
majd csak húsz év múlva vesztem el…
ám látod, minden hiába, mert
csak megszagolja, és nem felel.

Csak megszagolja, és nem felel.
Hold öleli; egy piruettel
magához rántja az öreg hold;
sosem tudod már meg hogy csókolt…

Hát így! Már az sem volna csoda,
ha most ellebegne madzaga,
ha nagyujjad, e felfújt luftballon
elröppenne a nyitott balkonon.

Arról meg igazán nem tehetnél,
hogy dekor-pengéd oly jól metél;
hogy, a lábad még lenne a lavórban,
öregujjad már a markodban.

Mint újszülött, ráncos kis állat,
ki a hosszú úton megfáradt,
ki hosszú útról végre hazatért…
s kipréseled belőle a vért.