Ha finom kezed reggel simogatva ébreszt,
egész nap érzek a számba valami édest.
Amihez csak érek, simogat minden dolog,
a víz is langyosan énekel, amikor tusolok.

Arcomon pamacs, puha fehér hab simogat,
rajta a borotva is simogatva szalad.
Illatos a szoba, gyűrt lepedőnk is színes
és simogatja nyelvem kávé, a tejszínes.

És simogat az új hó, mikor utcára lépek
és simogatnak a buszon a műbőr ülések,
bár kopott s kiült, engem simogat e hely,
ha kezemre hull s elolvad egy hópehely.

Így simogat, egész nap minden, ami él;
ütne Jégszél, de már simogat, ha arcomhoz ér…
S este is jó, mikor a család asztalhoz ül
s beszélgetünk kicsit, amíg a leves kihűl.

Aztán, ha fekszünk a friss, feszes lepedőn
és csak nézünk egymás szemébe epedőn,
mint fátyol vízesésen át látom magamat;
a szemed az, ami mindig, mindig simogat.