(feleségemnek)

A Fekete tenger habjából egy szál rőtbordó rózsa
       felbukkan fehér tajtékján, s ázottan sodorja;
de mielőtt kékpárás, nyílt vizére kiérne,
       belering a Duna széles delta-vidékébe.
Ár ellen bukdácsol, gondoltad volna-e róla,
       a Szent György-ágon felfelé tempózik a rózsa!
Bomlott szirmaid, mondd csak, mi tartja még egybe,
       s miféle erő hajt a sodrás ellenébe?
Tán lazac vagy te, piros hátú, mely ívni igyekszik,
       s halni majd egy üde patak kavicsára lefekszik?
De itt még lassú, s mint a tejeskávé, olyan a Duna,
       és lusta táj kísér utadon, a szelíd Dobrudzsa.
Eztán is sík a vidék, ez már a román rónaság,
       nem kérdi senki meg: mit keres itt egy rózsaág.
Az a tehénke sem, ki téged néz most a parton, báván;
       kétséges: nehéz agyába elér-e a látvány?
De te csak ússz; egy szirmodból bonts piciny vitorlát,
       nemsokára eléred a Vaskapu meredek ormát.
E művet tervezte s építgette, ama Vásárhelyi Pál,
       Ezernyolcszáz és harminchétben, anno dacumál.
A Kazán szorosban, te rózsa, ott is légy bátor,
       meg ne ijedj az orsovai román pákásztól!
Vár a Vajdaság, ott már magyar a szó, a népek,
       s egy szelíd folyam, a szőke Tisza vár téged.
Szőke Tiszán ringatózz, felfelé, te rózsa;
       erőműi gáton át, hullj a csendes Tisza tóba!
Ó, az a tó! A madárrezervátumot sietséggel
       hasítsd ketté két kicsiny hullám-ekével.
De el ne felejts a végén, balra, fel, kanyarodni,
       Eger patak friss vizébe boldogan kavarogni!
Vár egy városka: rézgombos tornyával tűnik elő,
       s négy barokk hídjával; mind kecsesen ívelő.
De te csak ússz el mindegyik hűvös árnyéka alatt,
       s csak az ötödik előtt vesd fel bátoran magad!
Ott várlak én; röppenj teérted kinyújtott kezembe;
       kezemben, hervadt rózsa, viszlek hátrafele menve.
Hátrafele menve, majd otthonomba elérek,
       s metszett, kristály vázába teszlek, te szegény, téged.
Friss, bükki forrásvizet is öntök a töved alá;
       hét nap alatt záruljon szirmod üde bimbóvá! - -
Vándorol a rózsa: metszett vázából kezembe adod
       merthogy épp ma van, kedvesem, a születésnapod.
Lángoljon a rózsa, szerelmünk mélytüzű éjében;
       így adom át Néked, e versike kíséretében
(szájam kerítésén át csak így tudott a szó kimenni):
       “ ! solit inrís ed, látlúmle 15, sorip a, aszór a emÍ”