Mintha egy forgószínpadon állnék
a Világ Színházában:
teljes körben nézőtér,
a széksorok közötti lejárókban
megritkul a tér,
s ahogy elfordul alattam a színpad,
a nézőtér átalakul:
a szürkeségből utcák fakadnak,
mélyükben ritkás köd szitál, hull:
a lehetséges jövő.
Mintha egy vajúdó és elvetélt nő
kifordult méhe lenne a mélye…
Tehát ez egy útkereszteződés.
Innen kell elindulnom valamerre.
De még hiányzik egy lökés,
az elhatározás még kevés.
Hiányzik a túlcsordult pohár
utolsó cseppje.
Én is egy csepp vagyok már.
Velem telik be a pohár.
Nem tudom, mire várok.
Utolsó csepp vagyok egy pohárban.
Érzem, most túlcsordulok;
a túlcsordulás is én vagyok.
Indulok vagy maradok,
nem tudom, mit akarok.
Nem tudom, merre menjek,
hogy kerüljem el az emlékeket;
minden utca egy rossz emlék,
mert emlékekkel töltődnek fel az utcák,
ahogy felhőkkel az ég.
Túl rég élek itt, túl rég.
Most vagyok egy túlcsordulás:
maradás vagy indulás,
tétova toporgás, tipródás.
S elősorjázik sok jó- kifogás:
ha arra indulok, ott a proszektúra,
apósom onnan indult a "túl"-ra.
Ha meg erre kéne indulnom,
egy régi-régi pofon
sajogna újra arcomon.
Emerre meg van egy sarokház:
akasztott ember volt ott egyszer,
amitől most is a hideg ráz.
Amarra, a kórház ablakában
egy kamasz fiú áll egymagában:
sápadt fény hull sápadt arcára.
Merre induljak, merre menjek,
nálad-veled hogy lehessek?
Indítana már el a vágyam,
de egyhelyben jár, jár a lábam.
Minden lehet, de megfoghatatlan.
Mélyedést dörzsöl talpam a porban,
mélyedésből gödör lesz,
gödörből mély kút és zuhanás,
zuhanás, lebegés, túlcsordulás,
indulás, maradás, elmúlás,
sajgás, iszony, vágyódás,
állás, menés, toporgás
eljutás, ott-levés, visszaérkezés
hazudozás, vetkezés, vétkezés…
Ez itt egy útkereszteződés.
Mondhatnám úgy is: válaszút.
Egy pohár, ami kicsordult,
egy múlt, ami soha nem múlt,
hárman három hideg- ágyban,
vágyó-vágytalan páros magányban