Ó nő, Te ötvenkét éves!
Bár térded érdes,
mégis édes énnekem.
Ó, mint nyalókát szopogatnám,
s mormolnám hozzá énekem.
Ó Te térd, Te női térd!
Nem bánom én, nem,
hogy bőröd érd,
s nem, mint finom selyem
és tafota.
Illatát mélyen belehelem,
illata ámbra vagy laboda,
néha tömjénfüst,
és mormolt ima.
Csócsálnám, mint füstölt csibákot,
mit bánnám, hogy nem sima
és nem kong, mint ezüst üst,
és nem ont, mint daráló
cukros mákot.
Én így is imádom, látod,
engedd látnom,
nyisd szét kabátod!
Mit bánom én, hogy tapintásra
kissé csomós,
külalakra amorf amfora!
Rábukom, mint vén kecske a sóra.
Kóstolom, mint legfinomabb ételt,
rágicsálom, mint beduin a bételt,
zabálom, felfalom, hörbölöm,
s elönt az öröm,
hogy így egyben van minden csontocskája.
Hogy van neki tömörsége, bája,
hogy nem széled szét,
mint a dolgok mostanában.
Hogy nem gyengül el
a gyengülő időben,
hogy nem hull, ereszkedik
velünk együtt észrevétlen.
Nem olyan, mint a dolgok,
amik rajta kívül állnak,
amik lassan eleresztik egymást,
mint elúszó kezek…
Látod, már én is
megszemélyesítéseket használok.
Hasonlatokat, metaforákat,
s más efféle bolondságokat.
Csengő-bongó rímeket,
csak, hogy versem tetszetőssé tegyem.
Pedig el kéne, hogy engedjem.
Ereszkedjen, süllyedjen;
kopárrá és üressé váljon,
hogy magára ismerjen,
mint tükörben a valóságon.
Még jó, hogy itt van a Te térded édes!
S itt térdelek előtte én,
mert így hiába, hogy a világ végén
az a barlang szája a kétes
állagú semmi kásáját ontja,
mert itt vagy Te térd, Te női térd,
mint a világegyetem egyetlen
rendíthetetlen archimédeszi pontja.
S ha minden elmúl, a mélységes
mély sötétségben
Te kibontod halvány szirmaid,
s szétteríted a végtelenben,
mint minden dimenzión túli mezőt,
ami egyszerre minden és semmisem.
S csak azt az időkön túli
pillanatot várod,
amikor újra összecsomósodhatsz,
- Ó Te térd, Te női térd! -
s megteremted újra világot.