(dal egy szőke lányról)


Nem tudtam én azt annak idején,
hogy tavasz is lehet ősz elején,
hogy lehet sírni édes könnyeket,
s nyáron is érezni téli hideget.

Régen történt ez, miről most dalolok;
látom magamat: még kamasz vagyok.
Naphegyi zöld, nyári lombok alatt
vakációztam, ó boldog nyarak!

A szomszéd kertben nyílt száz virág,
virágok közt egy fehér hintaágy;
a hintaágyon egy szép, szőke lány,
idősebb, mint én: huszonvalahány.

Mint egy pillangó, mely megpihent,
úgy feküdt a lány a kertben lent.
Sokáig csak néztem az ablakban ott,
de ő nem nézett rám, csak olvasott.
       Olvasott, csak olvasott;
       Dosztojevszkijt olvasott.
       Ó ablakok, ablakok;
       Nyíló, csukódó ablakok.

Ó zsalugáteres, olajzöld ablakok!
A lány egy pillantásra se méltatott,
pedig lábánál ültem napokon át;
szótlanul hervadtak el az orgonák.

Aztán a történet úgy alakult,
egy lila fürt ott a combjára hullt,
rám-nézett a lány, s felnevetett:
csókkal ért véget az a fejezet.

S mert az ujja száraz volt nagyon,
kettőt lapozott a könyves-lapon,
de ezután már, ha újra lapozott,
ujjára nedvet már tőlem kapott…

Mert sodort minket a szerelmi láz,
háttérnek ott volt a villa-ház.
A szomszéd ház, ahol a lány lakott,
amikor éppen nem olvasott.
       De ő csak olvasott, olvasott;
       Sarte-ot és Camus-t olvasott.
       Ó ablakok, ablakok;
       nyíló, csukódó ablakok.

De véget ért a nyár, és elválni fáj;
várt az iskola, s az otthoni táj,
de múlt a tél, s lett újra tavasz,
várt engemet az a fehér terasz.

S a lány, hogy a karjai közé vegyen,
ott a susogó lombú Naphegyen.
És egy kerti kút, a ház mögött,
mely kristály-cseppeket csöpögött.

Szerelmem egy éjjel oda futott,
s egy édes-sós csókot adott.
Édes volt csókja, édes a nyál,
annál a kagylóforma kerti kútnál.

S a csapból, mint vékony ezüst szál
halk nesszel csorgott a vízsugár.
Jaj, édes volt a csókja, édeset adott,
de a szemében könnycsepp csillogott…
       S aztán csak olvasott, olvasott;
       Thomas Bernhard-ot olvasott.
       Ó ablakok, ablakok;
       nyíló, csukódó ablakok.

S elmúl a nyár, jöttek őszi ködök;
szívem a távolból is hozzá szökött.
múlt az év, jött a nyár, s a vágy - - -
de üresen nyikorgott a hintaágy!

Üres volt a kert, a ház, a balkonok,
gyomok verték fel a márványlapot.
A ház falát befutta egy vadrózsa-ág,
kutunk romokban: csak a rozsda rág.

Hiába zúgtak a fák a fejem felett,
én csak nyeltem az édes könnyeket...
S jött egy álom, egy halk, rózsaszín,
csorgott a csap, s elveszett a rím…

… aztán kérdeztem a szomszédokat:
hol a lány, ki a kertben oly sokat 
olvasott, s mondták ők: eltávozott.
Eltávozott?! Eltávozott?! 
De mit jelent az, hogy eltávozott?
Azt jelenti, hogy az ablakok
zöld olaj festéke felkunkorodott…
       Ó ablakok, ablakok
       nem nyíltak ki már az ablakok.
       Ó ablakok, ablakok,
       soha már, az ablakok.

(utolsó négy sor ismételve, és fokozatosan elhalkul)