Holdfény-üzenet
Ilyenkor télen takaród alatt a lábad még- meleg, aprócska, elevenszült állat, s mint homokban lassú kristályszemek szemed szikrázó és titkokat rejteget.
Ilyenkor volna jó csókodba kuporodni, a nyelved bíborához domborodni, sietnék én nagyon ha szólítna ajkad: van édes nyálam, gyere, megmosdatlak.
Lazán felhúzott térded, koccanó bokád… a látóhatár selyem és rőtszínű brokát, s tekintetem e messzeség mögé, újra s újra a combok remegő öblébe hullna.
Nem kéne kétszer sem mondanod, elindulnék a surrogó anyag-halmazok között s mint bogárka a lámpaburába hullnék örömtüzed epicentrumába.
Kóbor pókod vagyok űrpókhálón, súlytalan-örvénylő, vágyakban-elmállón a holdsugárból fonok üzenet-fonált, s innen, e messzeségből vetem reád.
|