Szerelmes vers
Én nem tudom mért, de szeretem a könyököm! Bár csupa porc, szívós ín, kopott csontkelevény, - másnak talán szokatlan az ilyen érzemény – én imádom őt, szerelemmel, a könyököm.
Bárhol én reája mindig támaszkodhatom; kocsmapulton, ha veresbor tócsában elázik, nem perlekedik velem s vissza sem pofázik, hűségesen követ, lengve az oldalamon.
Szépnek ugyan nem szép, ezt végkép nem mondhatom: szeplős, bütykös, ernyedten gyűrődött a bőre, de ingujjam alatt mindig csábítón pőre, részegíti őt is, tudom, az imádatom.
Ám néha hamis, mással flörtöl, másra kacsint, kacéran másnak negédes csáb-szavát issza, de ha megütöm, nékem fáj zsibbadón vissza, szemet hunyok inkább, s megbocsátom e csínt.
Az ágyban is engedelmes, megadja magát: “Szádra szomjazom, babám, adj egy csókot hamar!” De kobracsuklyás nyakamba a görcs karma mar; Mindent ad, de mint egy rossz lotyó, csókot nem ád.
Megállj! Együtt szállunk mi le, s jön a rög-feredő. Szabadult lelkem imbolygón vissza-vissza leng, s mikor leázik ízeimről a húsruha lent, koponyámat könyökömhöz teszi gyöngéden ő.
|