Egy festmény
Ez itt egy új vers csak kissé még nyers nem is látni, olyan halavány mint egy gyermekkori emlék-talány finoman átsuhan tudatomon utána kapok, megmarkolom... egy festmény tengerpart, sós víz, azúr-fény a festő magát is belefestette mellette a háromlábú állvány a vásznán ugyanez a látvány tart egy pontszerű végtelenbe mellette egy gyermek guggol néznek a tengerre ki a képből valamerre ahol a festményt néző van valahol mögöttük rozzant, de színes kalyibák egymást támogatják mert ez egy domboldal halászfalu tán és sirálylibák én ismerem csak e festmény titkát... az a domboldal a Cifra-part amerre a házunk fölötti utca tart kilencszázhatvanhatban vagymittudoménmikoriban megjelent a festő háromlábú állványával, ecsetestő' egy nyári délelőtt kérdezem: mit festő azt mondja: olyan ez a dombtő mint egy tengerpart egy szart ez itt a Cifrapart aztán melyik tenger hát talán az ion vagy a dalmát ha olyan, akkor fesd le a tengert azt mondja, nem lehet kellene hozzá valami ihlet valami szín, illat, hang bang szólalt meg elmémben egy harang és már inaltam is haza fel a padra s loholva vissza és füléhez nyomtam a nagy tengeri csigaházat aminek olyan volt betüremkedő közepe mint egy női öl, egy rózsaszín yoni s úgy is csillogott: simán, nedvesen hallod, mondtam ott bent zúg a tenger a festő fülelte, s megrázta egyszer semmi megrázta kétszer... s akkor kiesett belőle a tenger mint egy finommívű akvamarin ékszer talán a dalmát, talán a Ioni s elterült lábunknál szélesen így kerültünk hát a képbe a festő, a vászna és én a hullámok, a házak, a fény a sirálylibák ahogy repülnek fel az égbe egy tajték épp házunk zöld kapujáról csapódik vissza... de én nem járok arra külön a szülői házat messze kerülöm pedig nincs is messze attól a háztól ahol most lakom félek, ha befordulok a sarkon ott lesz a tenger és a visszacsapódó hullámot a nyakamba kapom...
|