Mikor minap a Bükk rengetegében bandukoltam,
egy forrás lábánál leguggoltam
– mit leguggoltam? Leültem, lehevertem… -,
s meglepett egy meglepő látomány:
mert a víz csak csobogott, csobogott;
zsongítón, unottan,
nem tudom mi történt velem,
ezért lepett meg e látomány:
Mi lenne, ha – így a látomány -,
ha e kristályos, jéghideg forrásvíz helyett
folyékony, olvadt vas – apró lángocskákkal,
megannyi-ezernyi szikrácskával –
töltené fel a forrás medrét: na jó: fém-ömleny.
Mint egy öntőüzemben a kokillát?!
Ez már igen! Na? Na? Na?
Nyilván.
Nyilván, akkor mi ebből kiindul,
a vízfolyás, az erecske sem lenne más,
mint drótgyártó gépsor, hol a drót csak nyúl, nyúl, nyúl,
elnyúlt testtel, ahogy fut a nyúl,
vagy, mint kígyó siklana az avaron,
áttörne mohán és pókhálós páfrányzaton,
megbillentené az édes-piros szamócát,
pöfeteggombán vésne ki rovátkát,
siklana a lombok között
beszűrődő fénypászmákban…
És a patak? A patakok?
Natürlich vas-szalagok.
Mert kezdetben kék, aztán lila, végül ürge-szürke,
ahogyan akarja a felhő, a lomb, a szem tükre…
Hej! És hahó! És halihó! Ez aztán a látomány, egy-komám!
Mert mi lenne más a folyó, a nagy folyamok: abroncsok,
mik összetartják a Földet, e rozzant hordót.
Hordót? Ha-ha-ha!
A tengerek meg zárak, ugye? Egy vaskereskedésben!
Bennük olajos angolna, nyelvhal, cet.
Mi? Ví-z-ár!
(Ne magyarázzam már,
pont neked, e szóviccet!)
És az óceánok? Mind a három?
Bizony, három ragyogó-kék lakat,
mit a napsugár zár s nyitogat…

Erre aztán hirtelen, és egy jajjal,
felriadtam számban szomjjal,
s néztem magam a víz tükrében: ez rettenet!
Inkább szomjan halok a forrás mellett;
inkább legyek víllonista,
mint egy ilyen:
nyamvadt
szimbolista!