Natura : Dobd a szemétbe a Tabula Smaragdinát |
Dobd a szemétbe a Tabula Smaragdinát
Ablakunkkal szemben, a ház fala mellett, éldegél egy nyárfa. Tavasszal öltözik lenge zöld ruhába. Ám most november vége van, nemsokára december elseje; lassan lehull minden levele.
Már csak egy tucatnyi reszket a legalsó ágán. Vajon melyik levele marad egyedül, árván? Talán lehull az is éjfél fele; megfigyeletlenül, és megnevezetlenül. Senki se mutat majd rá: te voltál az utolsó levél!
Ahogyan az első rügyet se látja kibújni senki. Senki se mondja neki: te voltál az első, utánad jött mindenki.
S mi van az utolsó levél, s az első rügy között? Semmi. Csak csupaszság, meztelenség, halál. Persze csak látszólagosan, mert a fa vegetál. Él, de takaréklángon. Fehér gyújtólángon él; egy fehér kis lángocskát látsz lebegni a hóban. De a fehér színben, mondják, minden szín ott van: a tavasz lenge zöldje; a harsogó nyár olív-telje; az ősz, mintha aranyat verne, mintha ecsetjével dús palettáján zöldet sárgával keverne...
Na, ja! A fa túléli a telet, akárhogy havaz. De az ember élete nem az évszakok váltakozására hajaz. A fán tehát ne végy példát, s dobd akár a szemétbe a Tabula Smaragdinát! Pedig kezdetben az ember is egy rügyecske az Élet fáján. Majd felnőtté érik élte nyarán, s jön az ősz, az elmúlás, a vénség, az aggkor. Csontjaiba akkor hideg száll; s lehull, mint az utolsó levél. S jön a tél: a halál. De abból nincs feltámadás.
|