Nem mostanában, de nem is oly régen egy rémálmom volt. Álmomban ugyanis az Orbán Viktor voltam! Ez azért nem semmi! Ráadásul, mint Orbán Viktor, egy álmot láttam. Ezen már nem lepődtem meg, ugyanis mint O. V. szokásom ez. Mármint az álmodás. Ha lehet, jó nagyot. Ez is az volt, tele jelképekkel és szimbólumokkal, amiket nem értettem. Ezért álmomban elmentem, nem, magamhoz rendeltem az udvari álomfejtő öregemberemet. Amikor megjelent előttem, tisztelettel és szeretettel köszöntött, még kezet is akart csókolni. (Csak mellékesen jegyzem meg, ezek az öregek engem annyira szeretnek, amit nem is értek. Meg is kérdeztem egyszer tőlük: hé, Ti öregek, miért szerettek engem annyira? Erre egyszerre elkiáltották magukat, hogy miért. Persze nem értettem, de ezt most hagyjuk.) Ezt most hagyjuk, mondtam az öregembernek. Hallga mit álmodtam! Egy nagy-nagy fát láttam, előkaptam a kardomat, és egy rettentő csapással kettévágtam. A nagy fából két élő fa lett. Mindjárt tudtam, hogy az egyik az enyém, a másik meg valaki másé. Az enyémre ekkor tizenkét fehér madár szállott. És a másikra is ugyanennyi. Mégis az enyém kezdett elkorvadozni. Rögvest vándorbotot ragadtam, hogy külországban megtaláljam az én kedves tizenharmadik madaramat. A távolban feltűnt egy templom tornya, én pedig szálltam felé, mintha repülnék, vagy a szememben egy varioklád (ZOOM-optika) lett volna. Bevarióztam magam a nyitott templomajtón, keresztül a templom tömjénes terén a padsorok fölött, neki az oltárnak, és kibukkantam a templom mögött. De már fel is tűnt a következő a nagy távolban. Zuum, ennek is neki, ugyanúgy. Be az ajtón, ki az oltár mögött a hátsó fertályon. Sok-sok templomon száguldottam így által, a padsorokban üldögélő nénikék barátságosan integettek amikor megjelentem a fejük felett. Egyszer csak egy nagy bajszú, őszülő öregember termett előttem, kezében egy kalitkával. Abban a kalitkában volt az én tizenharmadik madaram. A kalitkát kinyitottam, a madárra felpattantam, és hazarepültem. Ennyi. Nos, fiam, kezdte az álomfejtést az öregember, a nagy fát nem kell magyaráznom. Az maga a magyar hon. Ezt osztottad ketté sikeresen. Álmodban azonban figyelmetlen voltál. Nem vetted észre, hogy arra a másikra tizenhárom madár szállott. Ez pedig a legutóbbi választási vereségedet jelenti. De még álmodban is tudtad, hogy mit kell cselekedned. Tisztában voltál vele, hogy belföldön már nem tudsz több hívet szerezni magadnak, és ezentúl mindig ilyen szoros eredmények várhatók. A megoldás csak az lehet, ha a határainkon túl élő magyarokat nyered meg magadnak. Ha pedig magyar állampolgárságot kapnak, akkor szavazhatnak is. Na de, vetettem közbe, ahhoz le kéne települniük itt, bejelentett lakcím, miegymás... Az öreg hunyorogva nézett rám: bizony úgy van ez, mint ahogy mondják: álmodás közben az agy logikáért felelős része csökkenten működik, ahogyan neked is. Te ne ismernéd a székely góbéságot, amikor Te még náluk is huncutabb vagy. Most csak az legyen a gondod, hogy az istenadta igennel szavazzon a külhoniak állampolgárságára, vess be minden ármányt és cselt, demagógiát és nacionalista érzeményt, és ha az igenek kerülnek többségbe, a jövőd biztos: tied lesz a Hatalom... és az Ország. Ekkor riadtam fel a saját kiáltozásomra, verejtékben úszva.