(őszinteség-állam) Talán helyesebb lett volna a hazugság-állam cím, vagy még inkább az abszolút-igazság-állam. Mindegy. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy fogalmaink mennyire amorfak, változékonyak, néha pont az ellenkezőjét jelentik, mint addigi jelentésük. De térjünk a tárgyra. Valahol, vagy mondjuk divatosabban, trendibben: egy n-edik világegyetem, m-edik dimenziójának, k-adik bolygóján létezett – vagy még talán ma is létezik – egy civilizáció, mely az abszolút és tökéletes őszinteség fundamentumán állt (áll). Hogy miként, mi módon alakulhatott ki ez ad abszurdum, senki sem tudja; egyike lehet ez az istenség vételen számú, kifürkészhetetlen titkainak. Az okokat illetően is megoszlanak a vélemények, de az igazsághoz (a jó pénzen megvett igazsághoz) talán a dimenzionalista metafizikusok állnak a legközelebb, vagyis ők tapintottak a lényegre, miszerint, legalább két tényező együttes megléte szükségeltetik egy ilyen konstrukció kialakulásához. Nevezetesen: egy magasabb energiaszint (hogy mihez képest magasabb, az maga a dimenzionalista metafizika lényege), valamint e civilizáció valamennyi egyedébe ab ovo bekódolt abszolút megértés képessége. (Továbbiakban: Képesség.) Ez utóbbi a gondolatátvitel, pontosabban az észlelés-érzékelés és értékelés egyidejűségének, sőt, azonosságának képességéből eredeztethető. (Azért nem pontos a gondolatátvitel szó, mert az már feltételezi egy előbb meglévő gondolatot, ami átvivődik; tehát a folytonosságot, folyamatosságot, magyarul az időt, amiről ebben az esetben szó sincs; minden egyed azonos mértékben volt az összes tény, igazság, információ birtokában, ezért időről per exelence nem beszélhetünk.) Azért röviden megpróbálom megvilágítani, ez mit is jelenthet. Ez annyit jelenthet, hogy ennek a világnak bármely két pontján elhelyezkedő megfigyelő ugyanúgy (nagyon fontos: nem ugyanazt!) látta a jelenségeket, a világot, sőt, ugyan azt is gondolták felőle. Bár itt is működött a Világegyetem egyik alaptörvénye, miszerint egy megfigyelő soha sem lehet objektív, hiszen maga az észlelés megváltoztatja a valóságot, de jelen esetben ezt a hatást nagymértékben, ha nem teljesen letompította az időtlenség ténye. Ennek egyenes következtében az elszigeteltség sem létezett; a bolygó összes egyede, lakosa minden információ és ezáltal minden megértés birtokában volt. Ezért aztán nem alakulhatott ki a család, a nagycsalád, a törzs, a nemzetség, a nemzet, a nép, az ország, város, igen, nem. Nem volt magántulajdon, na, annak minden átkával és áldásával együtt! Tehát nem voltak háborúk és ennek következtében történelem sem. De rögtön (vagyis ugyanabban a pillanatban, amikor ez a civilizáció megteremtődött) mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ami az egyik oldalon jótétemény és előny, az a másik oldalon nagykár és gátlódás. Ugyanis nem volt fejlődés! A civilizáció bedugult, vagyis már eleve be volt dugulva, és nyilvánvalóvá vált (ill. már nyilvánvaló volt), hogy ilyen állapotban nem maradhatnak a dolgok, hiszen maga a létezés vált kétségessé. Amennyire egyértelmű vált a helyzet, annyira nyilvánvaló volt a megoldás is. Ez pedig nem más, mint az ÁEH, az Államilag Engedélyezett Hazugság. Amikor az idea felmerült egyúttal megteremtette a pénz fogalmát is, hiszen senki se gondolhatta, hogy a hazugságot (még ha államilag engedélyezett is) majd ingyen osztogatják, aki kapja, az marja alapon. (Meg kell jegyeznem itt, a kellemesebb megértés érdekében, hogy amit eddig leírtam, természetesen a megteremtődéssel egyidejűleg ment végbe, nem tudom, említettem-e már: nem volt idő!) Az idő azonban most nekilendült, és azonnal és sürgősen egy öldöklő, pusztító, rettenetes háború tört ki. „Jó sok” időnek kellett eltelnie, amire valamelyest lecsillapultak a kedélyek, megnyugodtak a szenvedélyek, begyógyultak a letaposott tyúkszemek, kinőtt a kitépett hajcsomó. (A „jó sok” idő természetesen relatív, azért is tettem idézőjelbe, hiszen a Képesség megmaradt, ezért a Háború kitörésének pillanatában már rá is döbbent mindenki annak értelmetlen voltára, s rövid úton be is fejezték.) A történelem ennek ellenére nem jött létre, csak annak valamiféle látszata. Mivel a hazugság pénzbe került, fizetést is kellett adni az embereknek. Hiszen, ha nincs fizetés, miből vegyék meg a napi betevő hazugságaikat? (Ez költői kérdés volt.) A legtöbb fizetést a politikusok kapták, egyértelmű dolog, nekik volt a legnagyobb hazugság-szükséglete. Ezt nem is vitatta senki. Tiszta sor. Az állam (Világállamról beszélünk) irányítói, vagyis a hierarchia-piramis csúcsán állók hasonlóan magas fizetést kaptak, hasonló okokból, mint a politikusok. Kialakultak a társadalmi különbségek; a legkevesebbet a piramis legalján lévő egyszerű, hétköznapi, un. mezei polgárok kerestek. Könnyen belátható miért: az ő hazugság-szükségletük volt a legszerényebb. A maga nemében roppant igazságos rendszer volt ez, mert meg volt a társadalmi felemelkedés lehetősége; egyszerűen több pénzt kellett igényelni az államtól, amivel aztán a nép egyszerű fia megvehette az ÁEH-t. Minél több hazugsággal rendelkezett valaki, annál magasabbra emelkedett a társadalmi ranglétrán. A folyamat öngerjesztő és automatikus volt: a hazugság pénzt szült, a pénz hatalmat, a hatalom újra pénzt és hazugságot. A politikusokhoz és az irányítókhoz hasonló jó fizetést kaptak a média-guruk és a média minden szereplője, résztvevője. A média teljes egészében a reklámból és általa létezett. Mondanom se kell: a reklám színtiszta hazugság volt, ráadásul jórészt a hazugságot reklámozta. (De ne felejtsük sosem: államilag engedélyezett hazugságról van szó!) A történelem folyamatosságának látszata fenntartásának céljából az állam időről időre forradalmat jelentett be. Ez lehetett puha, un. bársonyos, vagy kemény (hard, véres). Igaz, az állam még jóval az esedékes forradalom kitörése előtt figyelmeztette a lakosságot: forradalom következik, aki teheti húzzon meleg zoknit, de senki se dobja ki eszméit, szimbólumait, a szobrokat és a jelvényeket, mert lehet, hogy a szerencse forgandóságának következtében és köszönhetően, ugyanaz a társadalmi rendszer fog életbe lépni a forradalom után, mint ami addig is volt. Ugyanis a társadalmi berendezkedést, vagyis a Rendszert egyszerű sorshúzással választották ki. Ez úgy történt, hogy néhány cetlire ráfirkantották az ismert társadalmi rendszereket, úgymint: kapitalizmus, kommunizmus (a marxi), jobbágyi feudális berendezkedés, rabszolgatartó társadalom, kommuna (a kibucos) és ecetera; bedobták egy kalapba, és özv. Kovács Kálmánné kis unokája (alsó tagozatos, jeles tanuló), a Ló utca 26-ból, egy szerény bankett keretében, még a tombola előtt, kihúzta azt a társadalmi rendszert, aminek másnap reggel rá kellett köszönnie a világra. De még hátra volt, hogy milyen alapon működjön a szerencsés nyertes. Ezt is sorshúzással döntötték el, de ezt már a tombola után, mintegy az est fénypontjaként, na meg evvel is fokozva az akkorra már enyhén kapatos társaság derűs izgalmát. (Az asztalokon azért a hüsi, ropi, almuska mellett volt néhány kancsó jóféle vörös is...) Ekkor már ilyen szavakat írtak a cetlikre: demokratikus, egyszemélyi-diktatórikus, felvilágosult-abszolutisztikus, fasisztoid-rasszista, dogmatikus-klerikális, kinek mi jutott eszébe, tudnivaló enyhe spiccben meglódul az ember fantáziája. A kihúzott cetlit párosították a társadalmi rendszerrel és óriási ováció, visítozás kíséretében összeolvasták a kettőt. Néha egészen bizarr kombinációk jöttek ki. Pl.: felvilágosult-abszolutisztikus rabszolgatartó társadalom. Vagy: fasiszta-athéni demokrácia. De a csúcs ez volt: demokratikus-kommunizmus! A becsületükre legyen mondva: derekasan teljesítettek minden elképzelhető kombinációt, egyfajta humoros szkepticizmussal, hiszen mi sem volt könnyebb a korlátlan államilag engedélyezett hazugságok birtokában. Az sem igaz, amit egyesek állítanak, hogy némelyik rendszer többe, némelyik kevesebbe (mármint hazugságba) került volna az államnak. Bár látszólag úgy tűnt, hogy pl. egy diktatórikus kommunizmus sokkal több hazugságot feltételez és igényel, mint mondjuk egy demokratikus alapon működő kapitalizmus, de a gyakorlat azt bizonyította, hogy a hazugság-szükséglete mindkettőnek többé-kevésbé azonos. Sőt: egy finoman kiegyensúlyozott parlamenti demokrácia néha sokkal több hazugságba került, mint teszem azt egy deista rabszolgatartó rendszer. Egyszóval és száz szónak is egy a vége: ilyesféle gyermekded játékokkal ütötték el a rájuk szakadt időt, a végtelen időt, az időt, amit a Hazugság hozott létre. Mert ne feledjük, miközben evvel múlatták magukat, a civilizáció minden egyes egyede tökéletesen tudatában volt az abszolút Igazságnak, hiszen mindenkinek rendezésére állt a korlátlan és végtelen számú információ – hála a Képességnek. Ennyit szerettem volna elmondani – mintegy érdekességként – erről a világról, e szűkre szabott értekezés kereti között. És még valami: egy igen figyelemre méltó, már-már különös jelenség vette kezdetét ebben a számtalan dimenziójú világegyetemben. Ugyanis a fentebb vázolt bolygó a maga igencsak egyedi gyakorlatával kezdett mind nagyobb mértékben hasonlatossá válni egy az ugyanebben a rendszerben megtalálható másik bolygóhoz. Az ilyen hiperbolikusan a végtelen felé konvergáló evidencia hihetetlenül ritka a Mindenség eme cellájában. Apropó: annak a másik bolygónak a neve: Föld.