Nos, jelen írásomban ezt a visszaemlékezést szeretném folytatni... Mivelhogy időközben eszembe jutott néhány nem mellékes momentum, amely egyrészt kiegészíti, másrészt árnyaltabbá teszi az akkor leírtakat. Már nem árulok el titkot avval, hogy gyönyörteljes szeretkezéseink, gubancos ölelkezéseink fókuszában gyakran isten léte vagy nemléte állt; a sok-sok frenetikus orgazmusaink szintézise, mondhatni kikristályosodása lett ez a mondat: isten mi magunk vagyunk, pontosabban - ahogy egymás között mondogattuk – bennünk, úgymond: „lakozik”. Most nem részletezném azt a bonyolult utat, kacskaringós közös meditációinkat, amelynek eredménye lett ez a mondat, de pontosan emlékszem arra az éjszakára, amikor eljutottunk ide. Mintha megállt volna a Mindenség szívverése! Nem véletlenül volt akkor éjszaka, annak is a legsötétebb szakasza; olyan sötét lett, mint a temetőkben, a temetőkben, ahol az éj origója, nullpontja található. Nem tudom, megfigyeltétek-e már, hogy a temetőkben a legfényesebb nappal is egy árnyalattal sötétebb van, mint máshol? Ez sem véletlen. Ugyanis itt van az éjszaka méhe, a sötétség szülőhelye. Innen árad szét minden irányba; a halottak leesett szájából süvít elő a feketeség; maga a temető észrevétlenül, mint egy forgószínpad elfordul a napnyugtával ellentétes oldalra, vagyis keletre, ha abban a pillanatban véletlenül nem ott volna, amikor a nap a látóhatár mögé szédül. Szóval olyan sötét lett akkor mint a temetőben éjszaka; a csillagok sehol, az égi balta, a hold elsüppedt valahol az űrben, hiánya azonban megzendítette a szférákat; a misztikus „peng” mantra vibrált finoman, alig észrevehetően, amely annyira jellemzi az ilyen holdtalan éjszakákat. Ó, kedvesem – szólaltam meg ekkor, miközben először magamat, majd őt is megérintettem, mintegy bizonyságul, hogy létezünk, aztán ujjaimat elküldtem teste rejtelmes tájaira, hagy cirógassák – tudod-e mit jelent mindez? Tudod-e miféle végzet örvényébe ránt minket ez a tudás? Mármint micsoda? - kérdezett vissza suttogva, s szavaiban valamiféle fülledt és fojtott várakozás véltem kihallani, a szemét a töksötét ellenére is láttam megvillanni. Ha isten bennünk lakozik – folytattam -, akkor ez azt is jelenti, hogy mi már örökké együtt fogunk maradni; ha el is válunk majdan, akkor is együtt leszünk, örökkön-örökké, még a síron túl is. Nem fejtenéd ki ezt kissé bővebben! - kérlelt szerelmem, miközben rákönyökölt szőrtelen, sima, de bátran állíthatom boltozatos mellkasomra. Nos, elmagyarázom. Jól figyelj! Ha isten létezik, ráadásul mi magunk vagyunk ő, vagy ahogyan mondogatni szoktuk egymás között, bennünk, úgymond: „lakozik”, akkor ez azt jelenti, hogy mi vagyunk a Minden. Mert lehet- e isten kevesebb, mint a Minden? A Minden pedig Egy és Oszthatatlan. Ezért mi ketten is Egyek és Oszthatatlanok vagyunk. De ha azt mondom: Minden, akkor azt is mondom: Semmi. Mert a Minden épp annyira felfogható isteni lényünknek és felfoghatatlan emberi lényünknek, mint a Semmi. Te és én vagyunk a Minden, amelyben benne foglaltatik a Mindenség, amely jóval és kevésbé kevesebb, mint a Minden, s még kevesebb, mint a Világmindenség. A Világmindenség a mi oldalunkról egyrészt érzékelhető valóság (ezért a fokozati megkülönböztetés)hasonlatosan egy tölcsérhez, melynek csőrénél vagyunk mi, s a kiszélesedő pereménél kezdődik a Semmi, másrészt nem létezik, hiszen mi vagyunk a Minden, vagyis isten, akiben találkozik a Minden és a Semmi. Ezért is jó hasonlat a tölcsér, mert az elvékonyodó csőr is egy üreges, üres cső. Cső, csőr. Érted? Tehát létezünk is meg nem is. Amint elkezdődünk, véget is érünk. Létünk nem lehet más, mint illúzió, káprázat, amelyet mi magunk teremtünk létünk igazolására, isteni természetűnk és tehetségünk folyományaként. De ha mi káprázat vagyunk, akkor isten... Amikor idáig értem, szerelmem már rajtam ült, lovagló pózban, mélyeket sóhajtott, mert roppant felizgatta az efféle beszéd, már úgy értem, szexuálisan. Még a végső következtetésem előtt finoman hátranyúlt, és ágaskodó egómat szemérem ajkaihoz igazgatta, s a keletkező kéjvíz sikamlósságának hála, rögtön magába is fogadta. Folytasd, folytasd! - suttogta önfeledten a fülembe, miközben azért nem feledkezett el ritmikus hullámzásba kezdeni isteni ágyékával. Persze, folytatom. Szóval felmerül a kérdés, ha mi ketten egyek vagyunk istenben, miért van az, hogy ebben a pillanatban is én beszélek neked, én érvelek és okfejtek és kibontok és összeszövök, Te pedig befogadod ezt. (Ah, igen, igen; befogadlak.) Ha isten és a Minden vagyunk mi szükség a beszédre, kommunikációra, a megértésre? (Tényleg! Mi szükség?) Na, látod itt a probléma gyökere. (A gyökere, igen, igen, ah!) Ha minden amit eddig kifejtettem, Te gondoltad volna végig, ugyanígy izgalomba kerültél volna és isteni maszturbációd emelt volna isteni lényedbe, sőt a fölé. Ha mi ketten egyek vagyunk, hogyan lehetséges, hogy most én vagyok alul s Te lovagolsz rajtam, és nem fordítva? Jaj kedvesem, ne csak kérdezz, válaszolj is! Nem lehetséges – próbálkozott szerelmem menteni a menthetőt, apró sikkangatások kíséretében -, hogy a bennem lakozó isten nem azonos a tieddel? Ha más-más istenben élünk, illetve nem élünk? Ugyan! A több istenhit lejárt lemez; nincs divatban.- válaszoltam. Most a monoteizmus a trendi. Nem gondolhatod komolyan, hogy az Atyafiú-szentlélek kézen fogva sétál, mondjuk Jupiterrel a Mennyekben, Buddha és Zarathustra meg ott sertepertél körülöttük? Nem és nem! Isten egy, mint ahogy egyek vagyunk mi is istenben. Ahogyan nem beszélhetünk külön női és férfi nemi szervről, de beszélhetünk A Nemiszervről, amennyiben a kettő egyesül, mint a jelen pillanatban is. Ha a Kettő Eggyé válik, ha az én hímtagom betölti a Te vulvád űrét, csak ha együtt vannak mondhatjuk róla, igen, ez A Nemiszerv, ez az istenség kezdete, szimbóluma és megtestesítője, (sőt: megbarlangtestesítője), a valóságba való végtelen tükröződése, orgazmusunk kéje isten teremtő gyönyöre; úgy teremtünk és ugyanabban a kéjben, ahogyan ő teremtette önmagát, a Mindent, a Semmit, engem, téged és a Mikiegeret. Amikor nyelved a számba nyomul, erre teszel még egy lapáttal, mert fokozni akarod az eggyé válásunkat; legszívesebben a bőröm alá bújnál, de elfelejtkezel arról, hogy isten ezt már megtette, és mivel isten a Minden és a Semmi, ezért már egyek vagyunk anélkül, hogy fizikailag is eggyé válnánk... Másrészt... (Másrészt – ismételte meg lihegve szavam, ugyanis imádta ezt a szót, hogy: „másrészt”, az én „másrészt”-emet, mert ilyenkor új erőre kapott, vagyis sokkal szaporábban kezdte el csattogtatni istenien kerek fenekét a combomon.) … másrészt, ha ilyen jól el van isten önmagában, mint mi ketten őbenne, miért van annyi nyomorúság, átok és kárhozat a világban, miért a sok-sok lelki és fizikai kín és végső soron mi haszna volt az Áldozatnak, a Megváltásnak? S volt-e egyáltalán? Jézus magára vette az ember bűnét? Akkor mért van még most is bűn? Mondhatjuk: isten magára vette az ember bűnét, de ha isten mi vagyunk, akkor az ember vette magára isten bűnét. Akkor mégis mi történt? Jézus természetesen mindent előre látott és eltervezett, hiszen teljes mértékben tudatában volt isteni mivoltával. Hiszen aki maga a Minden (Én, Te és a Mikiegér), annak ez a legkevesebb. Jézus helyett bárki lehetett volna a kereszten. (Elgondolkodhatunk még itt Júdás szerepén is, aki tökéletesen átlátta, és csak ő látta át, hogy a Nagy Terv véghezvitelére Jézusnak önmaga tükörképére volt szüksége, a Jóság antitézisére, a Rosszra. Júdás vállalta a Rosszat; pokolra szállt, hogy a Jó a Mennybe emelkedhessen.) Ezért Jézus legendás utolsó mondata (Istenem, miért hagytál el engemet?) teljesen abszurd, értelmetlen, olyasmi, mint amikor a Mester úr így szól a kisinashoz: No, öcskös, szaladj csak le a sarki italboltba, oszt nézd meg ott vagyok-e! Idáig jutottam a mondókámban, amikor szerelmem, valószínűleg az utolsó mondatom hatására, vagyis annak mélységesen mély filozófiai tartalmától olyan ingerbombát kapott, hogy jajongva elélvezett. Persze abban a pillanatban én is követtem a csúcsra, s szerénytelenség nélkül állíthatom, ez volt a legtökéletesebb orgazmusunk; legalább egy percig lebegett a levegőben, mint valami mennyei palota, császári narancssárgában. Tényleg ez volt a legsikerültebb orgazmusunk az Úrban. Néhány percig még pihegtünk egymás karjaiban, s amikor kicsusszantam kecses kagylócskái közül, meztelenül és nesztelenül az ablakhoz mentem. Közben azért éreztem, hogy a lekonyuló szerszámomról, amely úgy himbálózott, mint egy elefánt ormánya, néhány utóondó, néhány isteni magocska hangos koppanással a laminált parkettre cseppen. (Folyómétere 350 Ft; igazán olcsón jutottunk hozzá, bár nem a ragaszhatós, hanem a pattintós fajta volt.) Félre húztam a függönyt, és kinéztem. Odakint már virradt, vagyis derengeni kezdett a keleti égbolton. Átellenben azonban még mindig mélykék éjszaka volt. Átellenben, azaz a temető felől, ugyanis az észrevétlenül és a maga titokzatos módján újra a nyugati irányba tájolta magát, isten kifürkészhetetlen akaratából.