... nagybácsikám volt, azaz nagyapám testvére. Sokat gondolkodtam, hogy hová "tegyem be", végül is a Magazinnál döntöttem, mert szerintem jó versek. és még ma is van aktualitásuk. Meg talán meg is érdemli a "jó öreg" a reprintet, evvel is tisztelgek emléke előtt. (Szinte látom, ahogy hevesen bólogat, számomra ismeretlen helyen lévő sírjában, a koponyájával.)


Nyugat · 1924. 20. szám

A halál ekevasán

Nagy, kajla ló mint árnyék húzza terhét,
ekéjét rázza rút, véritta rög,
utána boronázó lánc csörög; -
a Termőt mintha vasszögekkel vernék.

Felsír a föld: a könnye ember, búza.
Halál a szántó, vak, örök bolond;
rögből csirába szüntelen tolong
új élet s újra barna rögbe zúzza.

Oh, én már megszülettem százezerszer.
Szerettem, sírtam, vágyó álmot láttam
és vasszögektől véres volt a hátam.

Akartam szépet égigérő mersszel,...
de rögbe rogytam, megcserdült az ostor...
Gyühó!... És ment a vak tovább lovastól.

Nyugat · 1925. 19. szám

Gyermeksírás a szőlőhegyen

Sötét, tömött gerezdek méze csurran,
szerény fehér, mosolygó rózsa-szaszla,
a napsütéses, nyári, édes érés aranyszínű mámorba forr tavaszra
s a zöld hegyek fején a fényben fehér kendő a felhő...

A szomszéd szálas ember, asszonyára
mosolyog békés, simogató szemmel,
mert boldog sírás buggyan fel a rögből
s két apró, harmatos láb, csöppnyi ember
virít a sárga birs tövében, mint fakadás a fából...

A szőlőtőkék összemosolyognak,
zizeg-susog a bortermő kolonna
és mintha egy szép, rózsaszínű, dús fürt
az apró ember-bimbóra hajolna
és mintha anyja kínálná a mellét, a gyermek nyúl utána...


Nyugat · 1924. 20. szám


Rabszolgák

És mindig, mindig teher töri vállát,
e széles ormot, két rabszolga kar
izompántokkal súlyokat takar,
míg feje fölött bús keselyű száll át.

Sorsának soha semmi változása...
Görnyedjen súly alatt, mely végtelen,
tavasszal, ősszel, nyáron és telen
kelő, haló nap hajlott háttal lássa...

Mint görnyedünk száz ósdi gondolattól,
mit őseink hagytak reánk örökbe
ezernyi véres, szörnyű éveken...

Beírták mély betűkkel földi rögbe
és lant dicséri őszült Alkonyattól
új Hajnalig telt kupás éneken...



Pogonyi Antal:
(Eger, 1894. jún. 14. - Bp. 1967. jún. 28.): újságíró, író, műfordító. Szegényparaszt családból származott. Az 1910-es évek elejétől egri lapok közölték verseit. Az I. világháborúban katona, majd hadifogoly Szibériában. Több lapot szerk. (Ember, Vörös Újság). A Vörös Hadseregben harcolt a polgárháború idején. Az "aranyvonat" kísérői és védelmezői közé tartozott. 1921 ápr.-ban Moszkvában az SZK(b)P magyar tagozatának titkáraként a hadifoglyok hazaszállításának adminisztrációját végezte. 1922 nyarán Berlinbe irányították az ottani magyar emigráció szervezésére. 1922 telén Bécsen át Bp.-re jött. 1924-ben rövid ideig vizsgálati fogságban tartották. Verseit és novelláit közölte a Nyugat, a Független Szemle, a Magyar Szó és az Élet és Irodalom. 1945-től a rendőrség alezredese. Rendszeresen fordított oroszból, novelláiban, regényeiben főként az internacionalista harcosok életét és hőstetteit örökítette meg. Lefordította Andrejev Különös történetek c. művét (Bp., 1958). - M. A tízes zárka (r., Bp., 1958); Vihar az őrs felett (r., Bp., 1958); Kovács Márton (r., Bp., 1959); Kétszáz nap (r., Bp., 1960); Ketten a sok közül (r., Bp., 1961); Végrendelet. Ligeti Károly internacionalista harcos emlékére (Bp., 1966). - Irod. Elhunyt P. A. (Magy. Nemzet, 1967. jún. 30.).
Forrás:
Életrajzi lexikon