senkinek nem akar már megfelelni, nincs rajta álarc, meztelen arc... semmire nem reagál, nem akarja megismerni feleségét, lányait, húgát, apját (Édesanyja nem mer bemenni hozzá, éjszakákon át sír.), nem kommunikál, nem „működik együtt”, nem akar inni, nem akar enni... a falnak fordul... el akar menni... Senkit és semmit nem akar már látni; az infúziót, ha tehetné, kitépné a karjából, ezért az egészséges, mozgatható kezét is lekötözik. Ha neurológus jön elfordul, ha gyógytornász, elfordul, ha logopédus, elfordul, a jobb oldala van lebénulva, ezért ráfordul, a fal felé... Béna oldala hideg tapintású, bőre alól eltűnt az izom, nem fogad el táplálékot, infúzióval tartják életben... Amúgy szervileg rehabilitálható lenne, reflexei érzékelhetők, de ő el akar menni... Pontosabban: nem akar semmit, a semmit akarja, mélységes depresszióba zuhant, tudata egy lebegő, táguló gödör, egy mély kút, ami megmaradt belőle, nevezzük bárminek, az ott van lent, hiba küldünk le kötelet, nem fogja meg, beszélünk hozzá a kút szájánál körben, de szavaink ott lent már csak érthetetlen, halk zörejek, kongó-bongó, szétfoszló hangok... Nézem az arcát; eszembe jut, nem is régen, úgy három éve, együtt csücsültünk a demjéni csodavízben, megittunk egy hideg sört a forróvizű medencében, viccelődött, egészséges volt, legalább is annak tűnt. Én a fájós vállamat, ő a derekát masszíroztatta a kiömlésnél. Viccelődött, mint mindig; olyan kedves, fanyar humora volt... Minden tudok róla – feleségem, aki imádta, szinte istenként imádta, szerette a bátyját – minden kedves emléket elmesélt róla nekem: fiatalon olyan volt, mint egy görög isten, sudár, jóképű, segítőkész, mindenkihez kedves, a lányok bomlottak utána, nagy fekete napszemüveg, rockendroll, „Megáll az idő”... Nem ivott, nem cigizett: jógázott. Akkor! A hatvanas években, amikor még csak páran tudták itt, mi az a jóga; eszik-e, vagy isszák... … aztán... aztán megjelent egy denevérszárnyas lény, leereszkedett, egy nőstény vámpír... és elragadta... Ó, milyen szánalmasan üres, közhelyes itt minden líra, irodalmiaskodás! A szavak semmit sem jelentenek! Versek? Bahh! Mi egy vers, egy akármilyen vers, a valósághoz képest? A valóság más, a valóságot nem lehet leírni, nincs arra szó... A valóságban szétszaggatódik a legnagyobb költő legnagyobb verse is, a kórházi neurológus sarokba dobhatja a diplomáját... Harminc éven át nyelt, nyelt szüntelenül. Harminc év jámbor tűrésének, elfojtásainak eredménye ez a mély depresszió. Ennyi. Ez történt, semmi más! A fal felé fordul, el akar menni... Nézem az arcát; eszembe jut egy másik emlék. Imádta a természetet, a szabadságot, a nyílt tereket. Tengerész akart lenni, de folyami hajós lett. Akkoriban kezdték kialakítani a Tisza tavat, lementünk hozzájuk, Kiskörére, éppen kint volt a vízen, egy kotróhajón. Csónakkal eveztünk a monstrumhoz... a fedélzeten senki, kerestük, sehol senki, aztán valahogy lejutottunk a gépházba, hát ott alszik a motorháztetőn! Alatta rázkódik, dübörög az egész hóbelevanc, olaj fröcsög, dugattyúk zakatolnak: a Danyi János, csinált, engem, a Danyi János, csinált, engem...Ő meg szunyál rajta békésen! Hát ilyen ember volt! És most itt fekszik magatehetetlenül, bepelenkázva, csontsoványan. Tegnap, mikor bementem hozzá, ott volt az apósom, az édesapja. Őt sem akarja megismerni. A fal felé fordul, ő simogatja, masszírozza a hátát. Néztem ahogy ez a nyolcvanhárom éves ember nyomkodja az ötvenkilenc éves fia hátát. A sírás fojtogatott, esküszöm, majdnem elsírtam magam...