Itt aztán fején lett találva az a bizonyos szeg! A váteszi kalapáccsal a váteszi szeg váteszi feje.

Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Amikor elolvastam ezt a verset, az első gondolatom ez volt: milyen igaz… milyen igaz. Aztán eszembe jutott a három héttel ezelőtti halottak napi temetőlátogatásunk, amikor két nagy fiammal és feleségemmel együtt mentünk apám urnasírjától a Hatvani-temetőbeli nagycsaládi sírhoz. Lassan, toporogva mentünk, ugyanis annyian voltak a temetői úton; szinte egymás sarkára léptünk, mintha egy búcsúban lettünk volna, csak itt nem bazárok, hanem lobogó gyertyalángos sírok övezték utunk. Egy sír sem volt virág és gyertya nélkül! Volt, ahol egy-két kegyelet-lerovó, de volt, ahol egész nagycsaládok állták körül a szinte lángoló sírokat. Tömeg, sóhajok, rebbenő imák; emlékezés-Fiesta.
Akkor, most hogy is van ez? Ilyen nagyot változott volna a világ 1993, a vers keletkezésének ideje óta? Nem valószínű. Vagy a budapesti temetőkbe kevesebben járnak, mint a vidékiekbe? Ez sem lehet igaz. Én azt gondolom, mindenkinek saját, szuverén valósága van, és minden attól függ, mit akar a külvilág felé ezekből a valóságokból kifejezni. Elcsépelt hasonlattal: a pohár vagy félig tele van, vagy félig üres. Lehet, hogy „feladja önmagát a világ”, lehet, hogy nem adja fel, de az is lehet - mint, ahogy én gondolom -, hogy egyszerre fel is adja, meg nem is. Nézőpont kérdése.

Tojásgyár

Tojásgyárat először Saint Cathrines-ben láttam.
A barakkban, hol ritkás, döglött neonfény rezgett,
fehér tyúkok szorongtak sorban, talán négyezren
hármasban egy ketrecben. Terpesztett lábbal álltak,

hogy a tojás kiessék, s a tartályba lemenjen,
hol fölszedik s eladják. A vályúkban mellettük
kenőcsös, bő táplálék. "Nem kell sokat temetnünk",
magyarázta a gazda, a nagy bűzben s a csendben.

A baromfiudvarban nem láttam mást, mint hasznot.
De most tűnődve néztem a kegyetlen parasztot,
ki elvett a tyúkoktól fényt, mozgást, ágat, mindent,

amiért megszülettek. S kérdeztem: a természet
hogy nem termelt testükben valami szörnyű mérget,
amellyel kiirthatnák mindannyiunkat itt lenn?

Itt aztán fején lett találva az a bizonyos szeg! A váteszi kalapáccsal a váteszi szeg váteszi feje. Rögtön a közelgő madárinfluenza járvány jutott az eszembe. De álljunk csak meg egy gondolkodás erejéig! Talán a Nyugat tojásgyáraiból indult el a kór? Éppen ellenkezőleg: a Távol-keleti piszkos, elhanyagolt, háztáji baromfiudvarokból! Azokat meg, legjobb tudásunk szerint, a szabad víziszárnyasok fertőzték meg. Ők pedig igazán bővében vannak a fénynek, mozgásnak, ágnak, mindennek, amiért megszülettek. Nem kizárt azonban, hogy egyszer majd a tojásgyárakból is elindul valami „szörnyű méreg”, s mi majd izgulhatunk - mint egy kakasviadalon - melyik fog győzni. S az lesz a nyertes, a nyerő, aki mindent visz.


XIV. Lajos

A Napkirály volt, Isten kollegája, kegyes, buta, kimért és kellemetlen.
Ablaka előtt zenekar ácsorgott, hogy rázendítsen, ha felébred reggel.
Uralkodása elején azonnal a jóbarát Spanyolországra támadt,
minden ok nélkül, csak azért, hogy harci dicsőséget szerezhessen magának.

Politikához nem értett. Úgy tudta, hogy nála jobban senki sem csinálja.
Mindig rágcsált, s mint a mókus: dióval, meg süteménnyel volt tele a szája.
A balettet ő hozta be. Táncuknál csak billegett, mivel nem tudott többet.

Rangsor, pletyka: ez volt körötte minden. Bársony fogatában gyönyörű nőket
utaztatott. Szívélyes volt hozzájuk, de pisilni már nem engedte őket.
Fia helyett csupán fattyát szerette, Maine hercegét, a bődült, aljas embert.

Pár kastély maradt utána, adóság, sok intrika s a felgyújtott Heidelberg.
Mielőtt trombózisban meghalt volna, panaszkodott, hogy még fájdalma sincsen,
holott ezt Purgatóriumban lévő idejéből leszámítaná Isten.

Nos, ebben a tekintetben (Megjegyzem: sok minden más tekintetben is.) egy lépést nem haladt előre a világ. Csak most nem XIV. Lajosnak nevezik a kegyúrt, hanem így: Multinacionális Nagyvállalat. Ők se engedik ki a nőket (a munkásnőket) pisilni akármikor. Hogyisne! Tartogassa addig, vagy pisiljen egy Coca-colás üvegbe.
Van balszerencsém ismerni egy multi hipermarket (Nem mondom ki a nevét, nehogy reklám legyen belőle; annyit azonban elárulok, hogy T-vel kezdődik… aztán e-vel folytatódik… a vége meg o.) életét, ugyanis feleségem egy náluk bérelt üzlethelyiségben dolgozik. A bérleti díj égbekiáltó, de W. C. az nincs kialakítva benne. S amikor nejem elment a mocsadék közösbe, s lehúzta a rolót, akkor rá szóltak, hogy ilyet nem szabad csinálni. De egy nagyobb zuhékor az esővíz elárasztja a butikrészleget, a plafon beázik, és télen is hideg levegőt fújatnak be. Ehhez add hozzá az állandó fülsértő „zenét”, az idegesítő neonvibrálást, máris előáll a fenti versben említett Purgatórium.
De ez még semmi. Hallottam (s ezt már el sem akartam hinni, annyira elképesztő), hogy van olyan hiperszupermarket is, ahol az eladónőknek egy kis rózsaszínű szalagocskát kell viselniük, amikor menstruálnak. Hogy mindenki jól lássa.
Volna még néhány javaslatom: piros liliom a farocskára, hatágú sárga csillag a köpenyre, meg hasonlók.
"