Amikor még a tér és az idő nem volt elválva egymástól, nem volt más csak az AUM.

Ha azt mondom, a tér és idő egy volt, akkor azt mondom az AUM mint szimbólum volt jelen, tehát azzal a gondolati tartalommal, amit jelenleg az AUM-nak tulajdonítunk. Ebben az állapotban a szó és jelentése egy, kettősség nélküli, ez maga Brahman. Nem a Brahman, tehát semmiképpen valamiféle isten vagy istenség, de a Dharma (Törvény) sem. Ez az Abszolút, a nem-teremtett; jó közelítéssel a Csend. Ebből az abszolút csendből nő ki a szó (sabda). Tulajdonképpen a hátterét adja önmagának, mintegy saját magát szüli meg: a kígyó, amely önmaga farkába harap. Nem mondhatjuk tehát, hogy az AUM maga a Világmindenség, mert az már név és alak. De mégis mondhatjuk, hogy az AUM maga a Világmindenség, hiszen az AUM név és alak. A Keletkezés előtt úgy van (volt) jelen, mint a tükörkép a tükör síkja mögött, ahol maga a Keletkezés a tükör és amit visszatükröz az maga az AUM. A Keletkezés oka és célja egyaránt az AUM. Az energia minden megjelenési formájának hátterét adja az AUM. Formáját és tartalmát is adja a megjelenőnek; benne van mindenben, de tartja is a mindent. Az AUM az isteni Logosz, az egyiptomi Amen, az energiák minden megjelenési formájában az isteni rész. Ott van fülkagylónkban süvítő szél hangjában, a tengeri kagylóban morajló tenger-hangban, a kagyló spirális mész-kiválásában, a csend kagylójában, a kagyló csendjében. A tenger hullám-tarajában, ahogyan visszahull a tengerre vízalagutat formázva. Ott van a forrás döbbent csobogása mögött, mint óceáni hullám-robajlás, a vitorlák lekunkorodásában, és amikor a szél kidagasztja; a csattanás hangjában, amely úgy védi, óvja a végtelenmoraj-mormogást, mint eleven hús a csontokat. Ott van minden lenyugvó nap „zöld sugár-villanás”- ában, ott van minden lombon átszűrődő Nap-camera-obscurában, zöld levelek arany-glóriájában, felszáradó járdákra hullt levelek nedv-aurájában. Ott van az elmúlásban akár a keletkezésben: a gyönge, éppen a földből előbújó fűszálban, aminek hegye beakad egy apró rögbe, és ezért meggörbül-feszül, mint egy klorofillíj, és végül mindent-túlélőn simul a szél tenyere alá. Ott van a szárban föl-alászivárgó buborékocskákban, a gyökerek ásvány-ölelésében, porzók és bibék egymásra hajladozásában, méhecskék aranyló nektár-koloncában, a zümmögés vibrálásában, informális táncukban a kaptár melegben. Ott van a szót ölelő csöndben: a költő ihletében; öntudatlanságában, vátesziségében; öntudatlanságában, bölcsességében; öntudatlanságában. Az öntudatlanság tudatosságában, a tudatlanság ön-tudatosságában, mert az igazi költő a kimondatlant látatja, anélkül, hogy kimondaná, leírná. Mert ott van, mint az AUM, léte lényegében, ami maga az AUM. Kimondja a szót, de rögtön a csöndbe burkolja. Méhébe rejti, mint egy fordított szülő nő; ő az OM -tól pocakos, az embrió őt formázza a magzati evolúció évmillióin át, ő szedresedik a méh tölcséresen gömbölyödő falán, a sperma farkincája is úgy kunkorodik, ahogy ő. Ott van a szerelmesek egymásra-egymásba hajlásában, lábuk, hajzatuk egymásba fonódásában, a lepedő kéj-csatakos gyűrődésében, szempilláik egymásba akadozódásában, tenyérredők arcbőr vájásában, vándorló dűnék rajzolatában az egymásra forrt homlokok sivatagában. Ott van a lihegésben, ott van minden lélegzetben, a lélegzet szüneteiben, a testben szétáradó lélegzetben (pranavam), az eltávozó lélegzetben (apaya), a spirituális lélegzet spirálisában. Ott van az isten, ott van az ember első lélegzetében. Ott van az isten, ott van az ember utolsó lélegzetében. Ott van (volt) az ökölbe szorított energiában, a kinyitott tenyerű időben, s forog önmaga tengelye körül el nem múlón soha. AUM AH HUM