A "zöld-sugár"
Kedvesem! Ma hajnalban oly néma volt az álmod, mintha sírtál volna, mintha sok-sok életen sírtad volna át magad; elárulta feszülő halántékod, láttam derengése mögött gyermeki arcodat, bár fegyelmezetten feküdtél, ahogy szoktál: hanyatt, szinte vízszintes vigyázzállásban, de láttam ujjaid rezzenését, tenyered vonalkái a madár-utakat mutatták, ezért ne tapsolj, még álmodba se, az én tollam, tollcsomóim, bevérzett csőröm hullna a lepedőnkre... csak aludj, aludj, amíg alszol csak az enyém vagy, majd én beletaposok a sikoly-kígyók szemébe, az én meleg ölemre zuhanjon le arcodról a fagy, én majd elrejtelek egy fohászom szélvédett öblébe... itt érezlek mellkasomban, a szívemből áradó hőben, mintha te lennél maga ez a melegség, a nehézkedés - - kinézek az ablakon: köd- gomoly a felköhögött fáknál, egy trabantos önindítózik őrjöngve a parkolóban, és nekem eszembe jut tegnap, mikor megálltál a pirosnál, mögötte ment le a nap, mondtam, nézd, mintha belehullna, és most a lámpában nyugodna le a nap, s Te rám néztél, nem értetted, lábad a gázt taposta, tudom, butaságnak tartod, hogy a csajod verseket írogat, a lámpa zöldre váltott, „s ez volt az a zöld sugár” - mondtam, de csak magamban, magamban már...
|