Fátyol
A cserépvirágot, mit tőle kapott, ázott ujjal koszorúba fonja; sűrű pilláit gyakran levonja, míg egymásba ölt földes fonadékot.
És csónakot bérel szerelmük taván; mélyére mered: látja az Ő ajkát, s mint Gangesz vízére az ima-sajkát malaszttal ereszti emlékét a lány.
Csak pár pillanat, amit a vízben tölt, s kiázik a koszorúból a föld (felnéz: az ég közepén a Nap lángol,
de ott lenn a sápadt hasú halak fulladoznak), s körben a finom iszap lehull, mint arc elé a fekete fátyol.
|