Majd elindulok
A haláltudat szikkadt szivacsába
felszivárgott lelkem ifjúsága.
Őrzi benn, s mert most láthatatlan,
csak súlya tanúsítja, hogy benne van.
Már biztos piszkos, barna lé lehet
mi egykor volt: az üde lehelet,
csókok, kristályos tökéletesség,
s a múlhatatlannak hitt szépség.
Inkább oktalan állat lennék
kinek a múlásról nincs fogalma,
vagy hívő, kit egy csengettyű-szóra
betölt a remény malasztja.
Minden perc, mi elmúlik nélküled
facsar belőlem egy kis életet,
majd könnyű leszek, száraz és száradt;
majd elindulok egyszer utánad.
|